Heartbeat - Szívverés

1. Fejezet

Csajos csoport

K: Hol vagy már Lizi?

D: El fogsz késni vagy jössz ma? Mert ha nem jössz akkor beülök Klau mellé.

A szememet forgatom Dodó üzentén. Mindig is úgy éreztem kiakar túrni Klau mellől és kezdek nagyon besokallni ettől. Ezért is kezdtem el tavaly barátkozni a fiúkkal mert képtelen voltam csak ülni minden szünetben és azt hallgatni, ahogyan ők ketten elbeszélgetnek egymással engem észre sem véve.
Kicsit sem kellemes szituban vagyok.
Válasz nélkül hagyom a csajokat, ugyanis mérget vennék rá, hogy Dodó már a helyemen trónol. Ez az utolsó évem és nem hagyom, hogy elrontsa, ha kell ülök máshova, nem hat meg többé ki a padtársam és ki nem az.
Kifelé kémlelek az ablakon és figyelem az elsuhanó fákat és parkokat. Az emberek már rég iskolába vagy munkába mentek, így nincs olyan tömeg sehol sem, mint alapból szokott csúcs időben.
Az idő csigalassan kúszik és mikor a busz megáll a sulimhoz lévő legközelebbi megállóban kilövök a járműből, felsietek a lépcsősoron és a benyargalok régi kastélyt idéző, hatalmas ablakokkal ellátott iskolámba, majd a termünkig meg sem állok.
A folyosón, ahol a termünk van megállok, hogy kifújjam magamat, a kezemben szorongatott mai étellel a szekrényemhez lépek miközben a kulcsot keresem. A folyosón tőlem balra fehér régies, fából készült szekrények sorakoznak, jobbomon pedig a termekbe nyíló ajtók. Az én szekrényem pont a mi termünk ajtajával van szembe. A festék már kicsit megkopott, de semmi más baja a szekrénynek és tökéletesen használható.
Hála a magasságosnak hamar megtalálom a kulcsot, a zárba illesztem és már tárul is ki a szekrény, aminek üresen kéne állnia, ahogyan hagytam ám egy lila papírfecnit találok benne. Beteszem a kaját miközben kiveszem a gyűrött cetlit és szétbontom, egysoros, nyomtatott szöveg tárul a szemem elé.

Egész nyáron csak rád gondoltam.

A hajamba túrok miközben bezárom a szekrényt majd a zsebembe süllyesztem a fecnit a kulccsal együtt és csak arra tudok gondolni, hogy mégis ki írhatta ezt nekem. A legérdekesebb, hogy mégis hogyan helyezte a szekrényembe a fecnit ez a bizonyos illető?
Viszont aláírás nem volt, csak egy ekg jel, amit nem értek, hogy mégis ki és miért használna aláírásnak.
A termünk felé veszem az irányt majd habozás nélkül lenyomom a kilincset és benyitok. Az öfőnk valamit nagyon magyaráz, ám mikor az összes osztálytársam rám mered elhallgat és rám pillant.

– Elnézést a késésért – mondom, sőt inkább suttogom.

Az ofőnk bólint és ott folytatja, ahol abba hagyta.
A termünk az egyik legkisebb az iskolában, három ablak található benne. A hátsó falra az öfő virágokat rakott mindenféle kaspóba (szerinte feldobja a termet, mi viszont mindent utáljuk). A terem többi részét közös megegyezés alapon kinyomtatott képekkel ragasztottuk körbe.
A szemem a helyemre villan, ahol természetesen Dodó ül ezért másik hely után kezdek kutatni. Mit ad isten éppen Leó mellett van egy üres rész, így fogom magam oda masírozom és leülök. A szívem hevesen kalapál és a gyomrom liftezik amikor megérzem a jellegzetes Leó illatot, vagyis a menta és citrom frissítő illatát.
Képtelen vagyok ránézni, ezért a virágmintás ruháját bámulom az ofőnknek mintha az annyira érdekes lenne. Még lihegek a reggeli rohanástól, de inni se merek annyira megkövültem Leó mellett, pedig irtóra szomjas vagyok.
Össze kell szedned magad Liza!
Egy kéz simul a kopogó ujjaimra és kéz tulajdonosára nézek.

– Liz, jól vagy? – kérdi Leó aggodalmas pillantásokkal fürkészve.

Ahogyan kiejti a nevet, ahogyan csak ő hív lángolni kezd a bőröm és érzem, hogy elvörösödöm egy picikét.
Legszívesebben itt helyben kiönteném a szívem, hogy mennyire nem vagyok jól ebben a percben, de az ujjai ahogyan simogatni kezdik az enyémet, lágyan mintha csak a szellő érne hozzájuk megolvaszt és szétfolyok a széken, akár a napon hagyott fagyi.
Leó továbbra is engem fürkész azokkal a gyönyörű kék szemeivel miközben az arcába hullik egy barna hajtincse.