Cause all of me Loves all of you

1

Dylan Strome's pov:

Megcsókoltam. Nem ez lenne az első alkalom, erre a hülyegyerekre pazaroltam az első csókom is, és azóta vagyunk barátok szóval ezt a jó szokást megtartottam.
- Ügyes voltál ma. - suttogom az ajkaira és átkarolom a nyakát
- Vesztett a csapat, nem rémlik? - morogja és a nyakamba temeti az arcát, szinte a védőfelszerelésemen keresztül is érzem, hogy belemarkol a mezembe miközben magához húz
- Mitch... nézz rám. - megint morog, megrázza a fejét és kicsit jobban hozzám bújik - Mitch légyszíves...
Még pár másodpercet ugyan kell várnom de végül ellép tőlem és felnéz rám.
- Mi az? - könnyezik... ezt nem szeretem
- Ne vedd már magadra az egész csapatod teljesítményét. Te jó voltál, igen kikaptatok tőlünk de te - bököm meg a mellkasát - Te jó voltál.
- Köszönöm. - megjelenik egy szomorkás mosoly az arcán
- Bejössz hozzánk? Túl sokat hallottak már rólad, hogy ne ismerjenek meg. Leginkább McDavid kíváncsi rád.
- Connor McDavid? - vonja fel a szemöldökét mire csak bújkáló mosollyal bólintok - Eredetileg nem mertem volna élni a lehetőséggel de ez túl kíváncsivá tett.
Elvigyorodok és kézen fogom majd szinte futva húzom magammal
- Dylan... nyugi már. - ragadja meg a karom - Jelen pillanatban nem nagyon tudok járni.
Lelassítok és most már látom, hogy tényleg biceg de fogalmam sincs mi történt vele.
- Minden oké? - reflexből karolom át a hátát a karja alatt, hogy tudjam kicsit stabilabban tartani bár ő maga is abszolút stabil viszont kicsit túlaggódom, hogy mi van vele
- Persze. Pár napja edzésen lábon talált a korong ma meg ráestem. Kicsit még fáj és nehezen állok rá de szerintem rendben vagyok, érzésre csak zúzódás semmi extra.
- Biztos? - vonom fel a szemöldököm
- Biztos. - bólogat és rámmosolyog... imádom ezt a mosolyt és ezzel kapcsolatban ki is szalad a számon egy gondolat
- Meg akarlak csókolni.
- Megint? - neveti el magát - Én benne vagyok. - ágaskodik fel egy picit mire megint magamhoz húzom.
Túl sokszor csókolom meg ahhoz képest, hogy csak barátok vagyunk? Szokta mondani, viszont valahogy soha nem ellenkezik sőt bőven van, hogy ő kezdeményez szóval igenis megtehetem.
Végül rá tudom venni magam, hogy elszakadjak tőle és benyitok az öltözőnkbe ahol már csak Connor volt, ez felénk valami szokás, hogy mindeki gyorsan lelép.
- Davo... hoztam valakit.
- Rávetted, hogy belépjen az oroszlán barlangjába? - vigyorog ránk majd odalép Mitch elé és kezetfognak, eddig jó - A jégen nem tűnt ilyen alacsonynak. - na bazdmeg... eddig ment rendben a dolog
- Marner...
- Igen?
- A te szinteden lehet hallani amit mondok vagy beszéljek hangosabban? - vigyorodik el mire Mitch fogcsikorgatva válaszol
- Nem vagyok süket nyugi...
- Szuper. - veregeti meg a vállát kicsit határozottabban is talán mint kéne - Akkora a kezem mint az egész vállad. Olyan vagy mint akit simán kettétörök. - abban a pillanatban Mitch elhátrál tőle és felnéz rá
- Kék a szemed... na jó ha szőke lennél tudnék még mit mondani. - nevet
- McDavid! Állítsd le magad. - mordulok fel de már késő, látom ahogy Mitch gyönyörű kék szemeibe lassan könnyek gyűlnek és az ajtó felé hátrál én viszont bár nem kéne de elkapom a csuklóját.
- Mennem kéne. - suttogja majd nyel egyet, hogy meg tudjon szólalni hangosan is - Még van pár dolgom és nem fogok időben hazaérni.
- Anyuka megharagszik ha késel? - böki oldalba McDavid
Mitch megint csak nyel viszont most már szinte könyörgve néz rám. "Sajnálom" tátogom és elengedem.
- Majd hívlak. - gyorsabban tűnik el mint szürke szamár a ködben.
- Barom. - csapom meg Connor vállát miközben elmegyek mellette - Nem akarsz kicsit kevésbé paraszt lenni basszus?
- Most mi van? - cipzározza a táskáját
- Az van, hogy kurvára nem vagy vicces. Na húzzál el inkább mert kurva erős késztetést érzek, hogy átrendezzem a pofád. - rázom meg a fejem
Előhalászom a telefonom, Mitch azt mondta, hogy majd hív. Viszont ő soha nem hív, mindig csak ír. Úgy érzem, hogy most el fog tűnni és ez ijesztő. Láttam rajta, hogy Connor idióta humora tényleg rosszul esett neki.

Mitch Marner's pov:

Bevágom magam mögött az öltözőnk ajtaját és idegesen kezdek összepakolni.
- Mitch. - áll meg mellettem Matthew.
Mi jóval többen vagyunk mint Dylanék. Nálunk nem csak Matthew de Max és Christian is itt van még.
- Mitch. - szól rám másodszorra is Matthew mire felnézek rá - Mi a franc... te sírtál?
- Nem... szerintem csak fogok. - vonok vállat majd visszafordulok a cuccaimhoz és akkor erednek el a könnyeim.
A telefonom rezegni kezd... Dylan hív... nem, nem akarok beszélni vele. Lenémítom a telefont és csak nézem a könnyeim pedig lassan potyognak a képernyőre
- Strome - morogja idegesen Matthew, nem kedveli Dylant, nagyon nem - ő bántott meg? - ül le a táskám mellé majd óvatosan az arcomhoz nyúl és letörli a könnyeim
- Nem. Nem ő. Connor...
- McDavid? - ő is kb úgy csodálkozik mint én - Mit mondott?
- Hát... először arra szólt be, hogy alacsony vagyok aztán meg arra, hogy vékony. Végülis biztos én tehetek arról, hogy csak 180 centi vagyok ami meg amúgy 17 évesen szerintem teljesen rendben van de persze ugye kinek mi... azzal meg, hogy nem vagyok akkora szélességre mint egy kétajtós szekrény azzal pár éve már küzdök... de nem túl motiváló azt hallgatni, hogy ja tök jól korizol meg tök jól kezeled a korongot és egy kifejezetten intelligens vonalon mozog a játékod is csak amúgy lehetnél kicsit erősebb. Hát bazdmeg... de komolyan. Ja meg arra akart még beszólni hogy kék a szemem... csak az nem jött össze mert nem vagyok szőke. - túrok a hajamba és egyre jobban bukik ki belőlem a sírás - Annyira imádom, hogy olyan dolgok festenek céltáblát a hátamra amikről nem is tehetek... de most komolyan.
- McDavid egy barom... túlságosan el van telve magával. Ne is foglalkozz vele, nem ér annyit. - rázza meg a fejét idegesen és bizonytalanul átölel, tőle nem számítottam erre de jól esik. - Visszaadjam neki következtő meccsen, hogy egy barom volt veled? Nem nagyon bírom a képét szóval szívesen kipróbálnám milyen vele ütközni egyet. - suttogja mire elnevetem magam
- Matthew te senkinek nem bírod a képét. De ezt majd megoldom én.
- Hogy akarod megoldani? - vett rám egy lelkembelátós pillantást
- Hát csak... olyan Matthew Tkachuk féle módon. - mosolyodok el mire Matthew arcán is megjelenik egy büszke vigyor
- Véletlenül akkorát ütközöl vele, hogy mindketten repültök?
- Pontosan. De csak egyszer, elégtétel gyanánt.
- Na ez az én fiam. - veregeti meg a vállam - Megérte annyiszor megborítanom téged az edzéseken.
- Hát azt nem mondom, hogy megérte de talán nem volt haszontalan.

Haza felé menet Dylan végig hívogat és ír is de... egész egyszerűen nem érzem azt, hogy most tudnék vele beszélni. Majd holnap... holnapután vagy valamikor. Most csak haza akarok érni és aludni. Fáradt vagyok és kívül-belül fáj. Úgyhogy most négy dolog kell. Csend, ágy, jég a lábamra és alvás. Ennyi és semmi más. Szóval csak kikapcsolom a telefonon és bámulom az utat. Ezen a ponton jövök rá, hogy a fejem is fáj. Zseniális...