[avatar fanfiction - oc & atwow karakter]
A nevem Mel'ody te Rongloa Sarah'ite. Egy félvér na'vi vagyok, akinek különös sorsot kínált az élet, két világ szülötteként. Az anyám ember, az apám na'vi volt, én pedig mind két faj sajátosságait magamban...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
◦ ⭒ ◦
Kezdett teljesen reménytelennek tűnni a helyzetem, ahogy Quaritch vállán dülöngélve pásztáztam a környezetemet. Innen nem volt kiutam, még akkor sem, ha az összes bilincsemet varázslatos módon el tudtam volna távolítani magamról most azonnal. Erre viszont semmi kilátásom nem volt, tekintve, hogy nem volt eszközöm, amivel el tudtam volna vágni a kezeimet összekötő anyagot. A késem jelenleg nagyon hiányzott, ahogy az íjam is. Fogalmam nem volt merre keveredhettek el, de sejtettem, hogy sosem fogom viszont látni őket. Ahogy talán az egész családomat sem.
Ez az érzés rettenetes volt, ahogy elhatalmasodott fölöttem. Főleg amikor elhagytuk teljesen a kifutó, és leszálló pályákat, majd az ezredes bekanyarodott velem, egyenesen az RDA kutatóinak laborjait tartalmazó épület felé. Egyre hevesebben kezdett verni a szívem, és ismét rám tört a sírhatnék. Plusz kétségbeesetten kezdtem keresni újra bármit, ami kiutat jelenthetett volna. Az is átfutott az agyamon, hogy esetleg elvehetném a férfi kését is, és megpróbálhatnám azzal kiszabadítani magam, és eltűnni innen.
Csakhogy a tárgy az ezredes övén volt, a velem ellentétes oldalán. Én a bal vállán voltam, és ha elkezdtem volna a csípője jobb oldala felé nyújtózkodni egészen biztosan feltűnt volna, neki mit csinálok. És hamar kitalálta volna, mit is terveztem vele, akkor pedig igazán felhergelt állapotba kerülhetett volna. Azt semmiképpen nem akartam, főleg nem úgy mióta viszonylag csendben voltam, egészen lenyugodott. És már kevésbé bántóan is tartott engem. De ettől még persze legszívesebben lerugdostam volna magamról. A kisugárzása pedig csak éppen hogy volt kevésbé ellenszenves, mint Lyle-é.
– Hova visz? – kérdeztem végül.
Jobb ötlet híján arra jutottam, legalább lélekben előre felkészülők arra, ami várni fog. De ehhez nem ártott volna tudnom pontosan hol fog lerakni engem. Egy kutató laborra gondoltam elsőre, viszont az is felmerült bennem, hogy lehet, előbb megkínoznak és megpróbálják kiszedni belőlem a táborhelyünk pontos koordinátáit. Vagy esetleg egyből krióalvásba helyeznek, valami hosszabbtávú kísérlethez, vagy akár rögtön elkábítanak, és egyszerűen csak felboncolnak, és vagy lecsapolják minden csepp véremet.
– Szerintem van sejtésed róla, 45-ös alany. – felelte közömbösen. – Az okos tojások alig várják, hogy szétszedjenek téged.
A válaszát halva enyhe remegés futott végig a gerincemen, és ösztönösen feljebb toltam magam az alkarjaimra támasztva, hogy valamennyire láthassam a szemeit. Tudatni akartam vele, hogy nem vagyok valami kísérleti patkány, amikről hallottam Maxéktől, hogy az ember tudósok vizsgálatokat szoktak tesztelni. Sokszor emiatt fájdalmas halált okozni szegény lényeknek.
– Nem egy agyatlan állat vagyok, akin kedvükre kísérletezhetnek. – közöltem erélyesen, a feszültségem miatt leeresztett fülekkel.
A férfi viszont nem reagált a mondatomra különösen. Mindössze egy lapos pillantást vetett rám, a szeme sarkából. De nem lassított le, és nem is láttam rajta, hogy érdekelte volna mi lesz a sorsom. Ez viszont fájóan sértő volt számomra. Legalább minimális szinten emberszámba vehetett volna, ha már félig az voltam.
