|Tulajdonom Vagy|

⚜️ Negyvennyolcadik Fejezet

- Értékelem, Leyla. De azt hiszem, hogy ebben most nem tudsz. Most menjünk haza, kérlek. Késő van, te fáradt vagy, nekem pedig tele a fejem. Legyen vége a napnak, kérlek - csillogó szemekkel néztem, hogy megosztja velem gondolatait. Figyelmes, és törődő. Miközben kinyitotta nekem az autót, figyeltem, hogy gondterhelten elmosolyodik. Miután becsatoltam az övem, megtámaszkodott a lehúzott ablaknál, és így szólt; - De nagyon tetszett a film. Jól éreztem magam, de az volt a legjobb, hogy veled lehetek - elpirulva lesütöttem a szemem, majd bólogatni kezdtem.

- Én is ugyan ezeket tudom elmondani!

Késő éjszaka nem tudtam aludni. Millió gondolat cikázott a fejemben. Sajnáltam a kisfiút, Dantet pedig jobban. Nem vágytam másra, csak arra, hogy mellette legyek. Hirtelen jött gondolatnak köszönhetően felkeltem Dante ágyàból, majd a hosszított pólóban kiléptem a szobájából. A villanyok nem égtek, csupán a kanapé mellett található gyertya adott halvány fényt. Halk léptekkel sétáltam a kanapé felé, ahol Dante aludt. Mikor közelebb léptem hozzá, akkor pillantottam meg, hogy nem alszik. Karját a homlokàn pihentette, és kicsiket pislogva nézett ki a fejéből. Azon gondolkoztam, hogy mire gondol. A kisfiára, nyilván. Szeme alatt karikák húzódtak, mellkasa lassan emelkedett fel és le. Óvatosan leültem a fa dohányzóasztal szélére, majd oldalra túrtam a hajam. Felém fordította a fejét, és végig nézett rajtam. - Miért nem alszol? Hajnal három óra van.

- Nem jön álom a szememre - csuklómmal szememet dörzsöltem, és gondterhelten felsóhajtottam. - Nagyon sajnálom azt ami történt! Elképzelni nem tudom, hogy milyen lehet neked! Édesapa vagy, ezért...

- Ha tudnád, hogy milyen apa vagyok, utálnál érte - kijelentése váratlanul ért, de nem akartam ítélkezni. Oldalra simítottam a hajam, ő végig nézte az egész jelenetet. Szeme csillogott, ajkát enyhén beharapta. - Nem vagyok törődő apa. Nem vagyok felelőség teljes apa - suttogta a szemembe nézve. - Magam sem értem, hogy hívhatom magam annak.

- Miért mondasz ilyeneket? - könyökömet megtámasztottam a combomon és felsóhajtottam. - Miért ne lennél jó apa?

- Demis ebben az évben kezdte az első osztályt. Mint láttad, bentlakásos magániskolába jár. Csak a hétvégéket töltjük együtt. De mindig olyan, mintha nem is ismernénk egymást. Demis hét éves, de úgy érzem, hogy hét év alatt sem tanultam meg apa lenni. Miután az anyja lemondott róla, Demist az anyám nevelte. Ő vitte bölcsödébe, majd óvodába. Anyám betegsége után én foglalkoztam vele, de nem volt könnyű dolgom. Mindig is ott volt bennem, hogy van egy fiam, de...soha nem kellett törődnöm vele. Most érzem azt, hogy elbasztam ezt a hét évet. Könnyebb volt anyám felügyelete alá helyeztetnem és egyszerűbb volt a háttérből figyelni őt. Nem tanultam meg apa lenni. És most azt érzem, hogy büntet az isten.

- Nem is tudom, hogy mit mondjak... - üveges tekintettel figyeltem őt, hogy megcsóválja a fejét. - Biztos nyomós okod volt, hogy így cselekedj.

- Semmi nem fontosabb egy gyereknél, Leyla - suttogta. - És ezt csak most tanultam meg. Most jöttem rá arra, hogy nagyon elbasztam ezt a hét évet. Lefoglalt a munka.

- Mivel is foglalkozol? - kérdésem miatt elfordította a fejét, felült és velem szembe ült. Mélyen a szemembe pillantott, de nem mondott semmit. Mosolyt erőltettem magamra, de éreztem, hogy nem fog tetszeni amit hallani fogok. Dante oldalra biccentette a fejét, majd felsóhajtott.

- Elmondok a kezdetektől, ha érdekel. De ne ítélkezz a munkám felett! - ujját feltette, ezért tudtam, hogy komolyan gondolja.

- Ígérem - suttogtam alig hallhatóan. - Nem fogok ítélkezni - ráncoltam a szemöldökömet, majd zavartan elnevettem magam. - Az én életemben is történtek furcsa, hajmeresztő dolgok! - Dante mosolyra húzta az ajkát, majd bólintott.

- Egy különleges alakulatnál katona voltam. Jordániából haza tartva megtámadták a gépünket. Kényszerleszállást indítottunk egy olyan területen, ahova olasz katona nem teheti a lábát. Persze egyből jelzett nekik a radar - kezét összefonta maga előtt, miközben folytatta. - Két társamat megölték, minket pedig megkínoztak - szemében fájdalom jelent meg ahogy mesélt és tovább mesélt. - Két hetet töltöttünk egy dzsungel alatti börtönben. Mindennap vertek, mindennap kínoztak. Fontos információt akartak kiszedni belőlünk.

- Haza jutottatok? - suttogtam üveges tekintettel.

- Landolás után egy társunk elmenekült. Két hetet töltött a dzsungelben, majd egy halásztól kért segítséget. Aznap jött értünk a gép, hazánkban pedig elismertek minket. Én leszereltem, mert lelkileg se szellemileg nem voltam ép. Hosszú heteken keresztül pszichológushoz jártam. A képességeim miatt megkeresett egy fontos személy. Nem adhatok személy leírást, de neki dolgozok. Bűnözőket, rossz embereket iktatok ki. És annyit mondtam el, amennyit tudnod lehet - miután elképzeltem az egészet, kicsit nyelve előre hajoltam. A gyertya fényben találkozott a tekintetünk. Ő az ajkamra pillantott, én is követtem a példáját. Nem tudtuk levenni egymásról a szemünket. Volt a pillanatban valami, ami egyszerűséggel ragadt magával. Nem kellett küzdenem, vagy ellenkeznem. Minden magától történt, és ez tetszett.

- Nem ítélkezem. Dubaj egyik legveszélyesebb férfija tett a tulajdonává. És tényleg őszintén mondhatom, hogy nem ítélkezem - ekkor szája elé tette a kezét, majd elnevette magát.

- Dubaj "legveszélyesebb" férfija? - az egyik hajtincsemhez érve így folytatta. - Tudd, hogy nem érdemel meg téged ez a férfi.

- Lehet - suttogtam üveges tekintettel. - De én szeretem őt. A szívem már foglalt - magamon is meglepődtem, hogy hangom elcsuklott, mellkasom pedig liftezni kezdett. Van az a furcsa érzés, amikor az ember nem hisz magának. Mikor érzi, hogy a kimondott szó nem igaz. Talán én magam is ezt éreztem. Dante a hajamat simogatta, majd felsóhajtott.

- Akkor nem túrnék magamnak helyet benne - hátra dőlt, összefonta maga előtt a karját, majd telefonozni kezdett.