Sztárszerelem

Palacsintasütés

A torkomra fagyott a szó és csak meredtem Krisztiánra, aki idegesen nézett vissza rám, tekintete tonnás súlyként nehezedett rám.

-         Nem értem miért gondolod azt, hogy mások miatt…

-         Mert így van Adrienn! Eddig mindenki, aki tetszett neked, nem viszonozta azt és most meg vagy ijedve, hogy van valaki, akinél lenne esélyed!

-         Nevetséges – motyogtam magam elé és kikaptam a kezéből a tálat, aztán nekiálltam kisütni a palacsintákat. – És még te mondod, hogy nem tudom, mit érzel, vagy, hogy mit tennél. Te viszont tudod, hogy én mit miért teszek vagy mondok igaz? Miért nem foglalkozol olyanokkal, akik élvezik a társaságodat? Mondjuk Melisszával – pillantottam rá.

-         Mert kurvára tudom, hogy azt akarod, hogy maradjak – válaszolta komoran.

-         Engem aztán nem érdekel – rántottam meg a vállam.

-         Hazudós – lépett mellém és oldalba könyökölt.

Dühösen villant rá a tekintetem, könyökömet belevájtam az oldalába, mire felszisszent és összehúzva a szemét, váratlanul belecsípett a fenekembe. Ugrottam egyet, majd morcosan meglendítettem a serpenyőt, mire a tészta, fordult egyet a levegőben és csont nélkül a serpenyőben landolt. Elégedetten mosolyogva csúsztattam a tányérra a tésztát, majd Krisztiánra pillantottam, aki elmélyülten figyelte, hogy mit csinálok.

-         Szeretnéd kipróbálni?

-         Aha – vágta rá azonnal.

Átadtam neki a terepet, ő pedig merőkanállal kimért egy adag tésztát, beleöntötte a serpenyőbe, úgy, hogy nagyjából egyenletes legyen. Eddig semmi probléma, nem volt, viszont hiába magyaráztam neki, hogy mennyire lendítse meg a serpenyőt, hogy finoman csinálja, lendített rajta egy nagyot, a tészta pedig repült, egyenesen a plafonig. Kikerekedett szemekkel meredtem a plafonra ragadt palacsintára, aztán Krisztiánra, aki hol a serpenyőre nézett hol pedig a palacsinta tésztára, ami a plafonról vigyorgott ránk.

-         Eskü kis lendület volt – szólalt meg, mire elnevettem magam.

-         Megyek, hozom a létrát – veregettem meg a karját és elindultam, hogy kerítsek valahonnan egy létrát, ám ekkor a tészta elvált a plafontól és leesett egyenesen Krisztián arcára.

Na, ettől viszont már úgy kirobbant belőlem a röhögés, hogy a lábaim felmondták a szolgálatot és a földön ülve hisztérikusan nevettem. Krisztián összehúzott szemmel nézett rám, aztán megenyhülve elzárta a gázt és lecsúszott a földre velem szembe.

-         Olyan jól áll a nevetés – fürkészte az arcomat. – Ragyog tőle az arcod és a szemed, gyönyörű vagy!

Zavartan mosolyogva lesütöttem a szemem és a pólómból kilógó cérnaszálat kezdtem el piszkálni. Némi hallgatás után, Krisztián megbökte a lábával a lábamat, mire felpillantottam rá és kérdőn felvontam a szemöldökem.

-         Tévedtél korábban.

-         Igen?

-         Igen, mert nem ijedtem meg attól, hogy érdekellek, és amióta itt vagyok, te juttattad először eszembe a múltamat. Már tovább léptem és elengedtem őket, bár az tény, hogy miattuk vagyok óvatosabb, és miattuk nem kezdek hamisan reménykedni. Éveket pazaroltam el arra, hogy reménykedtem, elfáradtam. Fáradt vagyok egy kapcsolattal foglalkozni, ha nem érzem az első pillanatban a villámcsapást.