A váróteremben ülve, gondolataimban már-már túlzottan elmerülve egy hangot hallok kiemelkedni a halk duruzsolásból, mire oda fordítom a fejem és a kérdés arcon csap: "Ön jól van?"
Reflexből igennel bólintok, de ezután megkérdezem magamtól: ön jól van?
Erre az "ön"-től már napok óta nem érkezik válasz. Már hetedik napja, hogy "ön" mereng, de a gondolatok végtelenebbek, mint az éjszakai égbolt és mélyebbek, mint a tenger. De ha az "ön" jól van, miért gondolkodik ezen egy hete?!
Az ablakon kifelé merengve, egy csésze kávéval a kezemben önmagamba fordulva figyelem az esőt; valami olyat várva a kávétól, amire valószínűleg nem képes: választ adni a kérdésekre, de ezzel az "ön" nem foglalkozik, mert a kávéba vetett hite több, mint a valaha is önmagába vetett hite.
Az "ön" időnként még mindig az ablakban áll, hasztalanul, hogy az "ön" problémáira választ kapjon, de a problémák úgy tornyosulnak, mint a szoba legsötétebb sarkába rejtett szennyes, amiről talán megfeledkezett, talán nem.
Majd egy közeli hang így szól: "Nem jó az önkifejezésed", és az "ön"-nek tényleg nem jó az önkifejezése, de hogyan lehetne jobb, ha az "ön" voltaképpen már hetedik éve gondolkodik azon, hogy jól van-e?!
És a hetedik évben a hetedik vágás után rájön az "ön" a válaszra, de ekkor senki sem kérdezi, hogy ön jól van-e, úgyhogy inkább leül, és ír, de talán senki sem értené mit mesél.
