Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

44. fejezet

Másnap reggel, Caleb erős fejfájásra ébredt. Nyöszörögve ült fel az ágyukban, tenyerét a homlokára szorítva.

– Mintha egy satuba nyomták volna a fejemet – morogta. – Urgh, ez iszonyú!

– A fájdalom sose jó jel! – röppent arca elé Wickham. – Ittál eleget?

– Most keltem fel, hagyjál már lógva! – suttogta mérgesen. – És maradj csendben! Felébreszted Salinae-t. Akkor pedig foglak, dobozba duglak és hagyom, hogy kihunyjon a fényed. De örökre!

Wickham erre a fenyegetésre úgy megijedt, hogy egy halk, ijedt sóhaj kíséretében befurakodott Salinae párnája alá, mintha a lány megvédhetné. Vagy inkább csak az ott szunyókáló Wickelia mellé akart odakucorodni.

Caleb csak a fejét csóválta rosszallva, majd visszafordult, óvatosan betakarta kedvesét, hogy ne fázzon aztán egy búcsúpuszi és már ott sem volt. Ahogy elkészült, már ment is a másik szobába, hogy lássa mennyit javult édesanyja állapota.

A folyosókon sétálva arra gondolt, hogy milyen pletykákat hallott Imeldáról a lázadóknál. Domenicóban sokan hittek abban, hogy a nő Gregor cinkosa volt és a férfi azért hagyta életben. Volt, aki azt állította, hogy a zsarnok nem más, csak egy báb. Míg egyesek azt gondolták, Imelda irányította a szálakat. De Caleb nem hitt ebben.

Viszont, felmerült a kérdés, akkor ki volt a titokzatos vezér? A bábmester? Ki akarhatta ennyire tönkre tenni a családját? Elhatározta, hogy ha visszatér beszél apja barátaival a dologról, remélve, hogy segítenek neki az ügyben.

Imelda szobájában kesernyés illat fogadta. Erős, fűszeres, ami leginkább a szegfűszegre és a gyömbérre emlékeztették. Elmosolyodott, amikor meglátta anyja idősebb udvarhölgyét. A nő némán mutatta neki, hogy ne csapjon zajt. Biztosra vette, hogy ő csepegtette az illóolajokat a megfelelő helyre és dobta a viaszdarabokat a kandallóba. A két növény kombinációjáról ugyanis úgy tartották, hogy nyugodt álmot hoz. Talán azért használta, hogy ha Imelda felébred, ne a rideg, vérszagú szobában térjen magához, ami egy esetleges rohamot válthatott ki nála.

Figyelte, ahogy Serena ellenőrizte édesanyja állapotát, de ő nem tudott úgy ránézni, hogy ne érezze felelősnek magát a történtekért. Attól félt, a benne lakozó mágia megölte a magzatot, amikor Imelda rosszul lett. Beleavatkozott a természet rendjébe, amikor enyhített a nő fájdalmain. Szüntelenül gyötörte a bűntudat.

Csak szótlanul leült az anyja mellé, megsimogatta az arcát.

– Mi a baj, Caleb úrfi? – kérdezte a grófnő kedvesen.

– Semmi.

– Ó, a jól begyakorolt válasz – kuncogott halkan a nő. – A fiaim is mindig ezzel jönnek, ha bánatosak. Főleg a legkisebb. Szóval?

– Bűntudatom van. Anya miatt. Hányadik hónapban volt?

– A negyedik vége felé, de ez a terhesség a kezdetektől megviselte. Láttam rajta. Kértem is, hogy vigyázzon magára, és mi mindent elkövettünk, hogy ne essen baja.

– Na és Lady Rosetta? – gyanakodott.

– Ő be sem jöhet ide.

– A múltkor mikor bejött a szobánkba, egy üveg volt a kezébe. Azt mondta, anya nagyon fáradt és ő segített neki. Azt hittem, ugh – fogta a fejét szomorúan. – Nem tudom, mi van velem. Az egyik pillanatban magamat okolom, aztán a másodperc töredéke alatt megváltozik a gondolatom és azt hiszem Rosetta tette.

– Az a nő a közelébe sem mehetett az édesanyjának. Gregor ügyelt rá, ráadásul vagy én, vagy Hailey vele volt. Úgy vélem, az Elődök akarták, hogy az az ártatlan kis lélek ne jöjjön erre a világra. Elvégre, gondoljon csak bele, milyen élete lett volna. Ami meg Rosaline anyját illeti, fogalmazzunk úgy, hogy egyedül a lánya hisz még abban, hogy gyógyulhat.