Műveim tárháza

🤍

Sziasztok babák!

Igazából nem is igazán tudom, hogy miért állok neki ennek. Talán azért, mert ez által is ideje lezárni egy fejezetét az életemnek,  egy olyan fejezetét, amihez túlságosan ragaszkodom. Ma van a 3 éves évfordulója annak, hogy annó karanténba kerültünk és hát ez a könyv szorosan kapcsolódik a karanténhoz ((bahah)). Egy nagyon hosszú, keserves, néha utálatos és egyben csodálatos időszak volt ez a 3 év és úgy érzem, hogy eljutottam odáig, hogy kész legyek magam mögött hagyni a multat, amiben mindig is éltem. Mert mindig olyan jó ragaszkodni a régihez, ahhoz hogy akkor mennyivel jobb volt. Ezt csináltunk a karanténban is. Emlékszem arra a megszeppent kislányra aki a tv előtt hallgatta, ahogy a Vitya bejelenti ezt az egészet. Emlékszem rá, arra ahogy ideges volt, hogy félt emlékszem az érzelmeire, a könnyeire. Emlékszem arra, mikor először megtalálta a régi vízfestékeit és a füzeteiből kitépett lapokat. És azt hiszem témánál vagyunk. Csodálatos volt a terápia amit a festés, a rajzolás adott. Imádtam az ecset érzését az ujjaim között, azt ahogyan 2 napig nem bírtam levakarni az akrilt a kezemről ((a szőnyegekből mondjuk azóta se)) és hát igen, imádtam az elkészült alkotást is, hiába volt elég béna. 2022 volt számomra az az év amikor szinte tényleg mindent átértékeltem és minden más nézőpontba került. A 2022 és a 2023-as januári énem az két nagyon különböző ember és büszke is vagyok magamra, mert sok mindenben fejlődtem. Ennek ellenére nem tudom elengedni a múltam és nem vagyok képes elfogadni a dolgokat és továbblépni rajtuk. Próbálkozom és dolgozom ezen, de sosem lehetünk elég jók mindenben. Lassan rájöttem, hogy a fix dolgok amiket tudtam magamról idővel igenis átértékelődtek. Ha valaki megkérdezte mit szeretek szabadidőmben csinálni természetesen azt válaszoltam, amit régen mindig: festeni, írni, olvasni. Hozzátenném, hogy 2022-ben egyik terén se voltam valami produktív és pont ezért kezdtem el gondolkozni rajta, hogy mégis mi van, ha nekem ezek a dolgok már nem ugyanazt jelentik. Próbálkoztam egy-két elkezdett festménnyel, de őszintén mind a szekrényem tetején porosodik és nem áll szándékomban befejezni őket, mert már egyszerűen nem adja ugyan azt. Először is 1 év kihagyás után baromi sokat felejtettem és lényegében újból kéne kezdenem és ismerem magam: ha nem sikerülne az első úgy, ahogy én akarom felé se néznék az elkövetkezendő 2 évben. Nem tudom, hogy ez a perfekcionizmusból alakult e ki, vagy hogy mi az oka, egyszerűen nem kikapcsolódásként élem meg, hanem stressz forrásként. Időközben rájöttem arra, hogy semmi sem az igazi úgy, ha nem azért csinálom, mert élvezem, hanem mert úgy érzem muszáj ((és ha van valaki, aki gyűlöli a ,,muszáj" dolgokat az én vagyok)). Néha, ha elnézem az 1 vagy 2 évvel ezelőtt készült képeimet és csak úgy vagyok vele, hogy igen én vagyok, meg se lepődöm magamon addig, amíg tükörbe nem nézek és rá nem jövök, hogy én már se kívül se belül nem ugyanaz az ember vagyok. Igen, próbálok megbarátkozni a múltammal próbálom elfogadni és leginkább elengedni és megismerni magam, mert annyi csodálatos dolog van a világon, amit nem veszünk észre. Én éppen a nagy pályaválasztás előtt tartok ((vagyis igazából csak el kéne döntenem mi érdekel)) és a tavalyi évig fix elképzelésem és tervem volt mindenről, arról, hogy melyik egyetem, melyik szak stb stb. Hát jelenleg épp azt se tudom mi érdekel igazán, csak azt hogy mi nem ((és az, ami 6. óta terv volt pont nem)). Ez természetesen nem baj, emberek vagyunk és változunk. Sokszor észrevettem magamon, hogy valami nem érdekelt, de azért is ráeröltettem magamra, hogy de engem ennek érdekelnie kell, mert én ezt szeretem. Önmagunk megismeréséhez elengedhetetlen az, hogy megszabaduljunk a berögződésektől, attól, hogy a séma amit mindenkinek nyomunk 6 éve lehet, hogy már nem is mi vagyunk csak a kép, amit magunkról mutatni akarunk. Én azt mondom, merj önmagad lenni! Annyi minden változik az életben és annyi minden szép van benne. Például az apró kis pici pillanatok, amikor csak úgy jó élni. Felkelsz reggel, épp kipihenten, hiába aludtál 4 órát éjjel, a redőnyön át beszűrődik a tavaszi napfény. Elindulsz otthonról és hallod a madarakat, látod ahogy a tulipánok szépen lassan megnőnek. Tavasszal látjuk felébredni a természetet és igazából el is siklunk felette, pedig annyi minden szépség van benne. Talán ezért is van az, hogy a legtőbb festményem tájkép. Az anyatermészet gyönyörű és pont nincs szüksége ránk ahhoz, hogy tavasszal felébressze önmagát. Jó, ha az ember néha belegondol abba, hogy semmi sem körülötte forog, és az ismert és ismeretlen univerzum kicsit se műkődne másképp, akkor, ha mi nem lennénk.

Ha valakiben ezek után megfogalmazódna, hogy jó, de mégis mi a bánatos faszért kellett ezt végigolvasni, hát sejthetitek, hogy mindez a könyv lezárása. Természetesen lehet, hogy elkap majd még az ihlet mókuska, az is lehet, hogy újra visszatérek. Nem tudom mit hoz még az életem, én egyenlőre próbálok csak úszni az árral és nem mindent előre megtervezni ((jó, néha azért összejön, na!!)). Szerettem volna ennek a 3 évnek méltó befejezést adni, hiszen életem 3 legmeghatározóbb éve volt. Nem tudom, hogyha találkoznék a 2019-es önmagammal büszke lenne e rám, hiszen nem minden úgy megy, ahogy akkor ő akarta, sőt. De én most büszke vagyok magamra és próbálok az lenni és kibírni mindent, ami jön még. Tudom, hogy a gyógyulás útja lassú. Nem tudom, hogy ráléptem e már, sőt azt se tudom igazán, hogy beteg voltam e, de én most jól érzem magam. Találtam dolgokat, amikor boldoggá tesznek. Dolgozom azon, hogy amikor engem lát valaki azt lássa, aki most vagyok és ne azt aki voltam. Persze nincs olyan, hogy csak fix boldogság és az élet attól szép, hogy tele van hullámvölgyekkel.

Kezdem azt érezni, hogy lassan kialakulnak az álmaim és a valódi céljaim. Próbálom megtalálni önmagamat és az összes hibám ellenére jóban lenni az emberrel aki vagyok, ami egy hosszú folyamat, de megéri. És ezt tudom mondani mindenkinek. Köszönöm, hogy velem voltatok. Köszönök minden egyes percet, amit az életetekből rám vesztegetettek. Drágák vagytok és sajnálom, hogy itthagylak titeket ((jó hát igazából már megtettem, de shh)). Köszönöm azt, hogy velem voltatok. Szeretlek titeket<<3!!

És, talán nem utoljára:
Puszus a pocitokra!
😘