Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

27. fejezet

– Linae? Linae, hol vagy?

Elindult az ösvényen, de sehol sem látta kedvesét. Hirtelen, rossz érzés fogta el, egy szűnni nem akaró, nyomasztó felismerés. Egyszer álmodott hasonlót.

Ez megrémítette. Mert minél beljebb ment az erdőbe, annál sötétebb lett körülötte. A fény csökkenésével őt egyre inkább uralma alá hajtotta a rettegés. Mert a lelke mélyén eszébe juttatta azt a sok rosszat, amit gyerekként látott, onnan pedig egyenes út vezetett a pánikrohamokhoz. A sötéttől, az ismeretlentől mindenki félt. Mert lehettek kicsik vagy nagyok, amikor leszállt az éj, bizony gyorsabban amikor leszállt az éj, bizony gyorsabban amikor leszállt az éj, bizony gyorsabban lépdeltek hazafelé, ahol biztonság és fény várta őket. Ilyenkor minden elfelejtett emlék, félelem, gonosz mese életre kelt.

Az árnyékokban embereket láttak, a legnagyobb csendben hangokat hallottak. Majd, amikor reggel felébredtek, vagy már otthonuk zárt ajtaja mögött voltak, azzal nyugtatták magukat, hogy nagyot sóhajtottak és kinevették a félelmeiket. Mintha a sors tréfálta volna meg; egy elágazáshoz ért, ami számára, az élete metaforája volt. Csak el kellett döntenie, melyik úton menjen tovább.

– Na, az isteneknek aztán van humora – állt meg, csípőre tett kézzel az út előtt.

Megnézte a bal oldali ösvényt, ami a Táborba és szimbolikus értelemben a múltjába vezetett. Ám Domenico is arra volt, ami az egykori dicső Matthews-házat is jelképezte. Azokat, akikre ő alig emlékezett és nem is tudta, hogyan hozhatná vissza emlékeit azokból az időkből, így csak elképzelhette, milyen volt a nagy Patrick Matthews unokájaként élni, és várni a jövőt. Egy hősies, fényes múlt tárult elé és ezzel együtt egy súlyos béklyó is szorult a lelke köré. Kötelessége volt, hogy családját megbosszulja, sőt folytassa hagyományaikat. Igazságos, jó uralkodóvá kellett válnia. De mégis, hogy legyen az, mikor már olyan kérdésekben is nehezen döntött, mint az anyja terhessége.

A Tanács szemében buta, tapasztalatlan gyerek volt, aki csak a jó szerencsének köszönhette, hogy életben maradt. Éretlen ahhoz, hogy felfogja a körülötte zajló dolgokat és ebből piszkosul elege volt. Át akarta venni az irányítást, ám ehhez segítségre volt szüksége. El kellett hinnie, hogy képes nagyhercegként irányítani. Nem hagyhatta, hogy kiöregedett, koszos varjak károgjanak körülötte.

A családja, a bolygó legnemesebb uralkodóit adta a Szaturnusznak, az emberek szemében a Matthews-név egyet jelentett az igazsággal, és a jó jelzővel. A jobb oldali út azonban járatlan volt, bizonytalan. A jövőt vázolta fel előtte. Tudta jól, ha visszafoglalta a trónt, a nép azt akarja, hogy ölje meg Gregort és a családja tagjait. Csakhogy, ő nem akarta, hogy vér tapadjon a kezéhez, nem akart több áldozatott a polgárháború oltárán. Mert bár sok idő telt el, nem tudta kiverni a fejéből azt, amit a Táborban látott, a zokogó anya képét, aki a fiát gyászolta.

Ahogy választani akart, egy fehér farkas ugrott elé, a jobb oldali ösvény felől. Mozdulni sem mert, a bestia körülbelül egy ugrásnyira volt tőle, de nem bántotta. csak hosszasan figyelte, mintha tanulmányozta volna. A fiú szíve hevesen vert a félelemtől, minden mozdulatát, sőt még a levegővételt is meggondolta.

Ám dacára annak, hogy milyen veszélyes volt, az ordas szépsége lenyűgözte. Értelem, különös szelídség tükröződött már a puszta lényéből is. Egyáltalán nem tűnt vadnak, vagy veszélyesnek. Fejét finoman oldalra billentette, mikor észrevette, hogy a fiú figyeli.

Óvatosan felemelte a kezét, hogy megérinthesse az állatot, nem félt tőle, ám amint egy lépést közelített felé, a farkas elugrott és visszafutott a rengetegbe.

– Na jó, ez furcsa volt – állapította meg magában motyogva.

– Caleb! – lépett ki a fák közül barátnője aggódva. – Á, itt vagy! – sétált oda hozzá. – Minden rendben? Fal fehér vagy.