Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

34. fejezet: Rejtvények és titkok között

– Én...Rachel én tényleg nem akarta...

– Hallgass el Black! Csak hallgass el! – elcsukló hangon fordultam el tőle, pontosan az apró kis kályhával szembe, ahonnan a mágikus melegség még mindig áradt. Fák parázslottak, majd kaptak lángra. Több papír is volt köztük, amely most koránt sem tudott meghatni. A halott tanárunk vázlatai vele együtt merülnek feledésbe.

Milyen költői...

Gondolatomtól undorodva léptem volna arrébb a szemem viszont ekkor megakadt egy ismerős tollvonáson.

– Merlinre szakállára! – vetettem térdre magam a tűzhely előtt, majd gondolkodás nélkül kaptam bele tűzbe kirántva onnan az éppen lángra kapó belépőkártyánkat. Szidolozva dobtam le a földre a kis papírost, amelyet még nem rég loptam a mungói halálfalótól. Ha ez a lap elég az egész tervünk megy vele a füstbe.

– Rachel mi a frász ugye...– Sirius mellém pattantva nyúlt utánam. Kezemet addigra már viszont elkaptam. Mellkasomhoz szorítva próbáltam enyhíteni a fájdalmat. A mágiámba kapaszkodtam, amely ujjaimba áramolva lassan, ám kicsit sem fájdalommentesen, de gyógyítani kezdte a megégetett bőrt.

– Az egész holnapi terv tönkre ment – motyogtam. – Ha nincs papír nincs semmi, nem bírunk bejutni. Ez az egyetlen dolog, amit feltudunk mutatni az ott lévő halálfalóknak. Anélkül nagy eséllyel elkapnak minket, sőt talán még cellába is vetnek.

– Rachel várj...!

– Nem Black! Lehet tudjuk hol van a helyszín, de ha nincs ez a papírunk róla, akkor kész megszívtuk. A birtokra csak úgy lehet bejutni, hogy felmutatjuk ezt a papírt, különben még a hátsóajtót se tudjuk használni.

– A papírt nézd Rachel! Nézz már rá! – értetlenül tekintettem a Griffendélesre, akinek arcára izgatottság vetült.

– Még is mi a frász ütött beléd...– Sercegő hang töltötte be a szobát, amelyet az előttünk heverő papír adott ki magából. A szénné feketedett papíron vöröslő betűkkel kezdtek kirajzolódni egy új, eddig ismeretlen cím betűi.

– Tűz titkosítás! Merlinre, hogy nem gondoltam erre még! – izgatottan hajoltam a papír fölé, ahol már kirajzolódott az új cím és időpont. A vörös betűket leheletnyit eldőlten kanyarították rá a papírra, ezzel egy apró eleganciát adva a lapnak.

– A Mortimer birtok... Nem messze van a családométól, ott, ahol elsőnek találkoztunk.

A fiú hangja visszafojtott volt, hisz mindketten tudtuk, hogy az a hely nem éppen emiatt volt mindkettőnk számára ennyire emlékezetes.

– Tudom hol van Black. Varus Mortimeré az a birtok – megfogtam a papírt, majd zsebre raktam.

– Akkor elhalasztod a tervet? Hisz nem tudjuk pontosan a birtok felépítését, sőt semmit nem tudunk róla. Jobb lenne egy másik...

– Semmi közöd nincs hozzá Black – ridegen felálltam, majd elfordulva tőle vettem szemügyre az ismételten csak rumlis szobát.

– Szóval ezt fogjuk most csinálni Rachel? Elfelejtünk mindent, ami az elmúlt héten történt, a Voldemort elleni harcot, a jóslatot, a közös találkát és az előző perceket, amikor még úgy csókoltuk egymást, mintha meg lenne pecsételve a holnapunk. Mindent csak egy pillanat alatt elfelejtesz és úgy teszel, mint mindig? Elbújsz amögé a kis tökéletlen álarcod mögé, amit minden egyes Mardekárosnak előadsz?

– Oh honnan tudod, hogy csak megjátszom magam Black? Hisz az előző percekben pont te kérdőjeleztél meg mindent, te mondtad, hogy csak játszadozok veled. Te voltál Black nem én! Dönts már el végre, hogy a rossz Mardekáros lány vagyok-e, aki kegyetlenül kihasználja a Cicust szívedet vagy egy elveszett gyenge kis lélek, aki próbál erősnek tűnni és csak a te segítségedre ácsingózik. Segítek Black nem az utolsó. Nem azok közé a lányok közé tartozok, akik meglátnak egy lovagias félbolondot és egyből az öledbe esik – dühtől izzó szemekkel fordultam hátra.