Gyógyír (𝘒𝘪𝘭𝘪 𝘧𝘧)

1. Fejezet

Kora reggelt üthetett az óra mikor egy újabb növénynek a szárához hajoltam egy ollóval a kezemben. A szél lágy szellője orcámat simogatta, ahogy erősen koncentráltam arra, miként a megfelelő hossznál metszem el a virágot. Ekkor azonban a feltámadó fuvallat képembe repítette mogyoróbarna fürtjeimet, mire fújkodva igyekeztem eltűntetni minél előbb a zavaró tényezőt szemeim elől. Amint ezt sikerült véghez vinni, összenyomtam a vágóeszköz két végét, s a zöld szár elvált eddigi helyétől. Megnéztem jobban a virágot. Mintha egy gyönyörű naplementét foghatnék a kezemben. Vörösesnarancs színben pompáztak a szirmai, melyet az élénk zöld levelei tökéletesen kiegészítettek. Gondosan beraktam a többi virág mellé a kosárba, amiben még helyet foglalt margaréta, százszorszép, valamint egy csekély mennyiségű pipafű Bilbónak. Állásba tornáztam magam a földről, majd leporoltam magam. Mosolyogva hunytam le pilláimat. Kobakomat kissé az ég felé emeltem, hogy a nap meleg sugarait orcámon érezhessem. A szél ereje tompulni érződött, egyedül a patak békés csordogálását lehet hallani, mely nem messze tőlem terült el. Nyugodt és varázslatos, ezt éreztem mindig amikor elhagytam a Megye határait, de olyan volt mintha el sem mentem volna Hobbitfalváról. Minden zavartalanul történt, ha lehet ilyet mondani, akkor lassacskán már unalmasnak tűnt a megszokott élet, pedig mi hobbitok ezt szeretjük benne igazán. Én már nem. Próbáltam az elmúlt időben messzebb járni a gyógynövényekért, hátha valami izgalmasba botlok, azonban a néhány mezei állat, akikkel eddig találkoztam nem bizonyultak annak.

Pár másodpercig még magamba igyekeztem szívni a napsugarakat, majd megfogtam a kosarat, miként útnak induljak az eredeti célomnak kitűzött növény megszerzésére. Ekkor váratlanul egy mély hang kiáltott fel nem messze mögülem, mire ijedtemben a virágokkal teli garabolyt elejtettem. Riadtan fordultam hátra, hogy meglássam mi is adta ki a hangot. Azt hittem valami állat lesz az, ami erre tévedt, de egy magas, szürke ruhás öregembert pillantottam meg egy jókora bottal sétálni, egyenesen felém. Egy röpke minutumra azt gondoltam egy eltévedt valaki lehet, aki útbaigazítást szeretne kérni viszont, ahogy közeledett irányomba, annál fogva vált egyre jobban ismerőse az alak számomra. Ősz hajzuhataga, hosszú szakállával, s fején a csúcsos kalappal összekeverhetetlen volt itt a Megye környékén. Arcomon egy hatalmas vigyorral köszöntöttem a mágust.

- Gandalf! - szólítottam vidám hangvételben mikor elért hozzám.

- Kedves Arabella - viszonozta mosolyomat. - Nem állt szándékomba megijeszteni téged - mutatott botjával a földön heverő virágokra, mire enyhén megráztam a fejemet jelezve, hogy nem csinált semmi rosszat.

- Ugyan hagyjad csak, tudod milyen könnyen meg lehet ijeszteni engem - guggoltam le, hogy összeszedjem a kiborult dolgokat. Amint mindet vissza raktam a kosárba, kiegyenesedtem és a szürke mágusra meredtem.

- Mintha száz esztendeje nem láttalak volna - támaszkodott rá botjára csodálkozva. Ez valóban igaz volt. Még kis gyerek koromban láttam utoljára Gandalfot. Bilbóval játszottunk kint a faluban, míg a tűzijátékok el nem kezdődtek. Olyan nagy beleéléssel kardoztunk Bilbóval, hogy észre sem vettük, miként a megtérített asztal felé haladunk. Amikor felálltam a padra sikerült megbotlanom és a kisült pitékre zuhantam. Akkor pillantottam meg először a mágust, aki jót kacarászott szerencsétlenségemen.

- Mikor utoljára találkoztunk akkor néhány évvel fiatalabb voltam - fogtam meg szabad kezemmel a könyökömet.

- Áh, igen - bólogatott helyeslően. - Most már emlékszem, akkora lehettél akár egy tök. Ily rég volt az már? - merengett el egy kis időre elnézve rólam. - Gyorsan múlik az idő, túl gyorsan.

- Nem voltál errefelé mostanában, mi szél hozott téged, Gandalf? - kérdeztem csillogó szemmel.

- A Megyébe tartottam, meg kell keresnem valakit! - mutatott a kezében tartott eszközzel az említett hely irányába. - Ha már itt tartunk, kedves Arabella. Bilbó merre lehet? Megszeretném látogatni.