Megint veled

2.RÉSZ

- Hello, sziasztok! Mi a helyzet? - kérdezi lazán mire hangos sikoltozás a válasz.- Először és nem utoljára fel a kezeket, hadd lássam mennyien vagyunk. Én nem teszem. Persze ez érthető, főleg azok után amiken keresztül mentünk. A fiú csillogó zöld szemeivel, végig pásztázza a közönséget. Biztos vagyok benne, hogy sok száz kamasz lány oda meg vissza van a szikrázó, csintalan tekintetétől, amiért nem hibáztatom őket. Az egyetlen hibás itt, az én vagyok. Mi a fenéért nem néztem meg ki is ő valójában. Annyira hülye vagyok. Eljátszottak még egy számot, vagy talán már hármat is, de én nem tudok figyelni. Teljesen lefoglal a tény, hogy bármikor megláthat és akkor aztán tényleg mindennek vége. Mérgesen forgolódom, kiutat keresve ám túl sok az ember és túl kevés a hely. Megkocogtatom Tifi vállát.

- Mi az, mi a baj?- ordít felém. Túl hangos a zene.

- Nem vagyok jól! - kiabálok én is.

- Nem hallom.- rázza meg a fejét. Éppen amikor nyitom a számat, hogy megismételhessem, a fiú lehajol a színpadról, hogy lepacsizhasson a rajongóival. Tifi szinte azonnal felé tolakszik és mint valami éhes vadállat, kalimpálni kezd. A találkozás elkerülhetetlen. Megsimítja a barátnőm kezét és felém nyúl. Egy kínzóan hosszú pillanatig tartja a szemkontaktust, majd tovább lép. Az egész fejem lángolni kezd, nem bírom megzabolázni a szívverésem, félek lassan hangosabban ver mint a zene. Ez az egy pillantás nevetségesen sok dologra volt elég. Ahogyan rám emelte a tekintetét,a pupillája kitágult, szemöldökét megemelte, homloka összeráncolódott és lefagyott az arcáról a mosoly. Mindez a másodperc töredéke alatt történt, és egy laikus hallgatónak fel sem tűnt volna, azonban én kiolvastam mindent. A medöbbenéstől kezdve a boldogságon és a szégyenkezésen át a félelemig minden rá volt írva az arcára. Visszaugrik a színpadra és az előbbi incidensnek nyoma sem látszik a fején. Ezalatt a pár év alatt rendesen beletanult a szakmába. Egy ilyen apró dolgot elrejteni, gondolom már meg sem kottyan neki.Ellentétben velem. Eleve nehezen kezelem az érzelmeimet, általában egy-egy kirohanással véget vetek nekik, sőt a húgom halála után antidepresszánsokat is kellett szednem, úgyhogy ez az érzelmi sokk, ami az elmúlt fél órában ért engem, eléggé megvisel. És a koncertnek még közel sincs vége.Nem tudom, a fiú hogyan reagálja le a dolgot, mik futnak át az agyán, kimondja-e a gondolatait, ami megijeszt.Izzadok, de közben a testem heves remegésbe kezd, szorongás lesz úrrá rajtam és érzem, hogy nem sok választ el egy pánikrohamtól, amikor vége lesz a számnak és ő beszélni kezd.

- A következő szám szóljon az összes gyönyörű lánynak, aki ma itt megjelent, és közülük is egynek. Jó látni titeket!- tekintetem mereven a fiúra szegezem, ha szemmel ölni tudnék, már biztos halott lenne egy ideje. Próbálom meggyőzni magam, hogy biztos a barátnőjére gondol, ha egyáltalán van neki. Tezo elindul a színpad meghosszabbításán éppen abba az irányba ahol mi állunk.A lélegzetemet visszatartva várom mi sül ki ebből, megáll-e a barátnője előtt, vagy nem akarja a nyilvánosság elé hozni. Persze az is lehet, hogy nincs neki és csak azt nézi majd kit szedjen fel estére a koncert után. Azonban a fiú előttünk egy picivel lelasítt és keresni kezd valakit a tekintetével. Engem. Nem túl feltűnően kezd el énekeli. Nekem. Némán kommunikálunk egymással, voltunk olyan jó kapcsolatban , hogy ezt megtehessük. Körülöttem a közönség őrült síkitásba kezd, de én ezt fel sem fogom, mert el vagyok foglalva azzal, hogy minél hidegebben bámuljam az ő rajongásuk tárgyát. Hirtelen Tifi akaszkodik rám és az enyhén részegek kellemes lassúságával a fülembe kiabál.

- Ide néz! Téged néz, Linci! A legjobb barátnőmet! - üvölti boldogan, mire megszakítom a szemkontaktust és Tifi felé fordulok. Megeresztek egy mosolyt, ahogyan elnézem az önfeledten táncikáló lányt és némán hálát adok a sorsnak, hogy megadatott nekem az életben egy ilyen barát. Aztán szinte azonnal vissza is kapom a tekintetetm Tezo-ra, aki már nem engem figyel, hanem a közönséget énekelteti. Ha nem venném figyelembe a múltat és az érzéseimet iránta, meg úgy általánosságban semmit, akkor még azt is mondhatnám hogy kedvelem a zenéjét. Esetleg még talán énekelném is a refrénjét. De itt, ebben a helyzetben ilyen biztosan nem fog előfordulni. Visszaugrál a zenekar elé én pedig alaposabban megnézem a bandát. Két gitárosból, egy billentyűsből és egy dobosból áll. Ez nem hangzik valami szakszerűen, de az igazat megvallva engem sohasem érdekelt a művészet ezen ága, szemben a fiúval. Persze zenét sokszor hallgatok, meg mindig is támogattam azokat akik ebben jeleskedtek, de én magam nem rajongtam különösebben érte. Sokkal jobban szeretem nézni, az emberek testbeszédét. Erről a csapatról lerí hogy imádnak zenélni, imádják a reflektorfényt . Jól áll nekik a színpad. Szemügyre veszem Tezo-t. Elképzelem, hogy nem ismerem. Első benyomásra szimpatikus lenne, különösen tetszene, hogy nem gondolja azt amit sok hozzá hasonló korú fiatal zenész: ő a világsztár. Láthatólag tisztában van azzal, hogy egy bizonyos korosztályban igen nagy népszerűségnek örvend, de nem próbálja megváltani a világot, nem képzel bele többet annál mint ami.Ez az egy kis dolog az ami emlékeztet még arra a fiúra akit én ismertem. A kedves, önzetlen, tisztelettudó valakire, akiből ez lett. Arra gondolok, hogy mennyit köszönhet nekem ez a srác. Mégiscsak én voltam az aki embert faragott belőle, aki elindította pályájának kezdetét és cserébe én mégsem kaptam semmit. Soha egy köszönömöt nem nyögött ki érte. Ettől megint tehetetlen düh kerekedik bennem, de megpróbálom lenyugtatni magam azzal a tudattal, hogy nem sokára vége és valószínűleg soha többet nem kell látnom a képét.Ami, bár magam sem értem miért, de egy kissé rosszul is esik.