Rabok fogságában

A szabadság záloga

-Már csak ez hiányzott - motyogja Thris.
-Fel tudsz állni? - Nagyon vérzik - mondja magának.
Próbálok felállni.
-Szorítsd a sebet, amilyen erősen tudod.
Pillangókést vesz elő és levágja ingujjait, majd szorító kötést készít egy bot segítségével.
-A lábad? - kérdezem, mikor meglátom a vértől átázott nadrágot.
-Nincs baja, menjünk. Tudsz jönni? - bólintok. Ő sántítva húz maga után kezemnél fogva.
Kezdem érezni az égési sérüléseket, fáradtságot.
-Hova megyünk? - kérdezem megerőltetéstől elcsukló hangon. Nem akarok nyafogni.
-Vissza juttatlak a bázisotokra.
-Miért tennéd? - imént feltett kérdésem inkább fájdalmas nyögésnek hangzik.
-Rájöttem dolgokra... És úgy éreztem jobb helyem lesz a másik oldalon.
Szavai elgondolkodtatnak.
Hallok valamit, hátra nézek, Callum van a nyomunkban. Karddal kezében, izzó tekintettel fut felénk és mindjárt utól is ér. A legártatlanabb külsejű a legszívósabb...
-Thris! - sikoltok, mire ő is észre veszi társaságunkat.
Gondolkodásra nincs idő. Callum úgy veti magát kertőnkre, mint egy vadmacska.
Thrist kezdi cibálni. Veri és veri, a fiú pedig csak egyet kér.
-Willow rohanj! MENJ! MENJ MÁR! KÉRLEK...! - nem mozdulok, nem tudom itt hagyni. Semmi esélyem Callum legyőzésére, ha jobban megfeszítem magam, annyi vért vesztek, hogy nem élem túl, akkor már több értelme lenne futni, és Thris halála nem lenne hiábavaló. Nem hagyhatom itt.
Inkább meghalok...
Hirtelen a fiú mögé ugrom és egyetlen könnyű mozdulattal kicsavarom a kardot kezéből. A meglepetés ereje...
Még mindig az ártatlan képű védtelen fiú, első találkozásunk emléke van a szemem előtt. A mély seb, mely végig húzódik mellkasán. És most egy kard áll ki gerincéből...lassan oldalra dől, lebénul. Felsegítem Nyolcast és futunk.

-Hogy a fenébe csináltad ezt? - kérdez a fiú levegőért kapkodva.
-Mármint? - zihálok.
-Hogy tudtad átszúrni a kardot a gerincén? Ahhoz roppant erő kell.
-A két csigolya közti ízületes részt céloztam és az adrenalin rádobott az erőmre. Meg persze a látványod... - harapom el a mondatot.
-A látványom? - horkant a fiú nevetve.
-Megmentettél, tartoztam... de, ha nem is mentettél volna meg, milyen ember az, aki otthagyja a bajban levő társát?
-A társát? Kegyeibe fogadott, Hatos Vezető?
-Vezető? Ugyan ki itt a vezető? - horkantok. - Átálltál, nem? Miért ne lennénk "társak"? - válaszul csak vállat ránt. - Jobban tennéd, ha előre is néznél, nincs időnk megállni, ha elesel itt hagylak - mondom, de utána elmosolyodom. A fiú mosolya ragadós. Széles, gödröcskés, szép és rendezett fogakkal. Irigylem érte.
-Oké - fordítja előre fejét eltúlzott mozdulattal. Csak szememet forgatom. Szerencsétlenségemet tartva elbotlom, mert nagyon fáj az oldalam.
-Willow! - kiált rémülten Thris és felém fut. Próbálok felállni és tettetni, hogy nem történt semmi, de nem megy. Megrázom lehajtott fejemet.
-Nem megy - suttogom.
-Erős vagy! Nem vagyunk már olyan messze. Max fél óra. Sétálhatunk is kicsit...
-Nem tudok - szorul el torkom. Thris arca tükrözi, hogy erősen gondolkozik.
-Miért mentettél meg? - nézek föl.
-Azért, amiért te is engem.
-Én lennék a bizonyíték, hogy átállsz?
-Mondjuk.
-Most mi legyen? - tudom, hogy nem hagy itt. Nem győzhetem meg róla.
Fel akar segíteni.
-Ne! - nagyon fáj. - Tényleg nem fog menni - nézek rá könnyek közt.
-Pihenj egy kicsit - mondja aggodalmas mosollyal. - Kicsit több energiád lesz és folytathatjuk az utat - bólintok, de tudom, hogy nem folytathatom az utat.
Szédülök, túl sok vért vesztek. Görnyedve, egyik lábamat felhúzva ülök, hogy ne vegye észre.

*

-Egyre sápadtabb vagy - jegyzi meg gondterhelt kifejezéssel arcán.
Nem tudom már tartani magam mikor oda jön ellenőrizni. Eldőlök, akár egy liszteszsák.
-Ne! Ne ne ne ne ne ne ne... Willow maradj ébren. Maradj ébren, ez a legfontosabb. Kérlek! - a fiú a seb körül ügyködik közben próbál ébren tartani, beszél hozzám,  néha megráz.
Egész testemre ólom súlyú álom nehezedik, nyom össze.

*

Résnyire nyitom a szemem. Thris fekszik mellettem, karját védelmezőn átvetve rajtam. Rázza a vállamat és kiabál.
-Segítség! SEGÍTSEN VALAKI! Sebesültek vagyunk!! Segítség! - hangja akár az oroszláné, de sietős aggodalom vegyül benne. Teljesen kinyitom szemeimet és próbálom megtalálni, hol vagyok. Már látszik a bázis.
Mi a sárban fekszünk, attól messze. Illetve annyi biztos, hogy hallótávolságon kívül.
Nyolcas ekkor rám néz.
-Willow! Hallasz? Hogy vagy?
-Nem túl fényesen - köhögöm. A fiú arcán érthetetlen és értelmezhetetlen módon könnyek csordulnak le. Gyorsan futnak végig arca élein.
-Miért vagyunk a bázis előtt? - kérdezem, hangom elhaló.
-Elcsúsztam a sáron, nem tudlak tovább vinni... nem tudok lábra állni - mondja szégyellve magát. - Hála istennek, hogy ébren vagy! - mosolyog.
-Katonakúszással esetleg közelebb kerülhetsz.
-Nem lenne biztonságos, ha itt hagynálak.
-Akkor én is megpróbálom.
Gyenge vagyok, lassabban haladok mint egy teknős. Háton csúszom, vállból húzom magam előrébb és előrébb. Thirs gyorsabban halad.
Lassan ismét elkezd kiabálni, de nem hallok sokat belőle, mert végkimerültségemben kidőlök.

A plusz mínusz 50%-os vérveszteség meghozta a gyümölcsét. Másfél hétre kómába estem. Hónapokon át gyógyultam, mi alatt a háború állása kritikussá vált. A Támadóknak nem sok hiányzik a végleges vereséghez.
Kiley állapota azonban jobbnak látszott... Furcsa.
Ma engednek ki, egyenesen az ő szobájába indulok. Nincs bent, nyilván kezelésen van, megvárom.