Életem apró történetei

A virágbolt előtt

Leszálltam a buszról. A torkom fájt egy kis vírus miatt.
-Szia anya!- köszöntem bele a telefonba.
-Szia, leszálltál?
-Igen.
-Jó, akkor menj a virágbolt elé! Mindjárt ott leszek!
-Rendben köszi!- mondtam és kinyomtam a telefont.

Átmentem az úton a virágbolt elé. A virágbolt elé. Egy pillanatra megálltam. Hát persze. Ezt a helyet sem kerülhettem el sokáig.
Az eső kicsit csepergett ezért beálltam egy fa alá, hogy ne ázzak meg.
Odanéztem a boltra. Most nyitva volt és minden tele volt körülötte virágokkal, díszekkel minden egyéb mással. Most szép és fényes. Aznap este sötét volt és üres.
Kicsit közelebb mentem és megláttam a piros biciklitárolót. Egy bicikli sem állt benne, úgy ahogy aznap este sem.
Az emlékek bemásztak a fejembe. Elöntöttek az érzelmek.
Emlékszem, ahogy a kastély kapujától idáig futó lépésbe jöttem. Arra, hogy mögöttem loholt a barátnőm miközben megkért, hogy ne rázzam le a kezemről a kezét. Nem tettem. Kézenfogva mentünk oda. Azt tartottam a legbiztonságosabb helynek. Ahol nem lát senki és megzavarás nélkül sírhatok.
Emlékszem még, hogy lerogytam a piros biciklitárolóra és nem érdekelt, hogy kényelmetlen. Aztán egy két másodpercig csak néztem magam elé, amíg hallgattam, ahogyan a barátnőm tájékoztatja a többi barátunkat telefonon a hollétünkről és arról, hogy milyen szarul vagyok.
Aztán letérdelt mellém az arcomat a vállába fúrtam és sírtam. Ez nem is egyszerű sírás volt. Inkább fájdalommal teli bőgés.

Még most, egy hét után is emlékeztem rá, hogy milyen hangja volt. Arra, hogy azt kérdezgettem "Miért pont én? Miért pont velem történik ez? Miért velem kellett ezt csinálnia?"

A barátnőm kitartóan térdelt mellettem, simogatta a hátam és próbált megnyugtatni. Sikerült neki valamennyire.
De aztán megjöttek a többiek. És minden esemény az eszembe jutott ismét.
Az ahogy próbálják meggyőzni a fiút, hogy álljon elém és mondja meg azt, amit rajtam kívül már mindenki tudott.
Az ahogy a fiú nevetett és nem akart elém állni, mert neki nem voltam több, mint egy kis szórakoztatás, ha éppen unatkozik és nincs más.
Újra keserves sírásba kezdtem. A másik barátnőm is letérdelt elém majd átölelt. Eszméletlen hálás voltam nekik.
De a történéseket nem tudtam ilyen könnyen elfelejteni.
A fiú barátom mögém állt, simogatta a vállam, amely ismét nyugtató hatással volt rám.
Előszedtem a táskám mélyéről a már többször használt zsebkendőt és abba fújtam az orrom. Nem volt más, nem készültem ilyenre.
Lassan befejeztem a bőgést és már csak szipogtam. Nyugtató szavakat mondtak nekem.
Felálltam. A barátaim egyesével megöleltek.
Szerettem. Szerettem őt. Egy olyan embert, aki engem csak egy játékszernek használt. Akinek minden szava hazugság volt.
Gyűlöltem őt. Az összes barátom gyűlölte. De én közben szerettem is. Úgy szerettem, mintha nem az előbb vallotta volna be a többieknek, hogy csak hülyített. Nem értettem magam. Kicsit sem.
Szipogtam még párat, távolról hallottam a buli zenéjét. Oda mentünk volna. Erre én pár méterrel hátrébb itt bömböltem.
-Sajnálom, hogy elrontottam az estét.-mondtam a többieknek.
Majdnem leszedték a fejem a nagy tiltakozásba, hogy én nem rontottam el semmit.
Pedig de. Csak túl kedvesek hozzám.
-Gyere, veszünk neked piát.- mondta a barátom és elindultak a Tabak felé.
Nem mondtam nekik, hogy ne. Mert máshogy nem tudtam volna élvezni ezt az estét.
Útközben adtak cigit is.
Tudom, hogy nem kellett volna ennyi káros dolgot csinálnom egy este alatt. De valamivel el kellett terelnem a figyelmem.
Meg hozták az alkoholt. Egy üveg Gold Teqilat és három sört.
Bennem már volt akkor két sör.
De kitartóan ittam. Egy korty teqila egy korty sör.
Nem éreztem túlzásnak.
Ez után beszédültem. De végre jól éreztem magam és nevettem. Olyan jó érzés volt.
Erre is emlékszem most is.
Igazság szerint mindenre emlékszem ebből az estéből.
Túl jól is.
Táncoltunk, nevettünk. Jól éreztük magunkat. Úgy ahogy elterveztük.

Megráztam a fejem. Az eső már kicsit jobban esett, a torkom úgy volt, mint eddig.
Egy utolsó pillantást vetettem a piros színű biciklitárolóra és visszamentem a fa alá.
Az igazság az, hogy azt hittem, hamar túl leszek rajta. Én sosem voltam az a fajta lány, aki heteket sír ugyanaz a fiú miatt.
De kiderült, hogy mégis ilyen vagyok.
Egy hét telt el a szombat este óta. Én pedig minden este sírok miatta. Mert a kurva életbe is, szerettem. Még sosem éreztem így, ember iránt. Most meg megint ott tartok, hogy a szemem könnyes. Nyilvános helyen utálok sírni. Egy kétszer már majdnem elő fordult.
Reggel a vonaton.
Vagy iskolában a matek órán.
Szünetben a wc-n.
Azt hiszem egy kicsit elvett belőlem ez az este. Elvett belőlem egy darabot. Egy kicsi darabot, de egy olyat, ami nélkül nehezebb a gyógyulás.
Azóta bárki megtetszik, érzem, hogy nem fog sikerülni. Úgy sem lesz vele semmi. Ugyan miért lenne? Miért akarna bárki egy olyan lányt maga mellé, mint én?
Gondolataimból kiszakított egy kocsi fékezése. Anya volt az. Megérkezett. Beszálltam a kocsiba, köszöntem és végre elmehettem arról a helyről, ahol egy héttel ezelőtt kicsit összetörtem. 

Biztos sok emberrel történt már ilyen. Mert hallottam már mástól is. De nekem ez volt az első alkalom, amikor egy fiúval való ügy úgy fájt, mint még soha.
Az első szerelem.
Nem mindenkinek akkor lesz első szerelme, ha az első barátjával vagy barátnőjével összejön.
Nekem sem.
Mert nem voltunk együtt. De ez nem azt jelenti, hogy nem is szerettem.
Majd jobb lesz.
Egyszer fent egyszer lent.
Semmi nem tart örökké.
Nem lehet örökké minden rossz.
Nem is. Nem lehet. Ez most rossz. Még pár hétig, talán egy hónapig. De az érzés, az emlékek és a fiú megmarad.
Mert lehet túl hosszú szó az az örökké.
De nem érdekel.
Mert tudom, hogy örökké emlékezni fogok rá. Akkor is ha boldog leszek, a szerelmemmel az oldalamon.
Emlékezni fogok erre az estére, hogy mi történt és az időre, amikor először voltam szerelmes.