Régi Barátok || Charles Leclerc ff.

Tizenkilencedik fejezet

– Jó éjt, Charles –mosolygott rám.

– Jó éjt –viszonoztam, majd ellépett a bejárt felé ahol megtorpant és megfordult. Próbálta leleplezni a mosolyát. Lassan felém sétált és megállt előttem. Hirtelen az ajkaimra tapadt, én pedig azonnal visszacsókóltam őt. A kezeimet a derekára helyeztem, az pedig csúszott lefelé. Levegő hiányban váltunk el, és csak bámultuk egymást levakarhatatlan mosollyal mindketten. – Ha mindennap ilyen jó éjt puszit kapnék, mindennap eljönnék ide többször is.

– Hülye vagy –nevetett fel, majd egy gyors puszit hintett az ajkaimra és beszaladt a házba.

Másnap lerobogtam a Leclerc házhoz, a szomszéd kapu előtt épp Atlas szülei tuszkoltak be bőröndöket a csomagtartóba. Miután köszöntem nekik, beléptem a házba ahol megcsapott a sült hús illatta és a nyüzsgés.

Fogalam sincs miért szervezte ezt anya, de kissé untam. Ugyanaz volt mint mindig, minden ünnepkor. Ezért nem értettem ennek mi értelme van, hisz semmilyen ünnep sincs és szülinapja sincs senkinek.

Néhány vendég akik meghívottak voltak, hamar elhúztak ezért én egyből a szobám felé vettem az irányt.

– Kisfiam! –szólt anya, majd mindhárman anya felé néztünk. Arthur, Lorenzo és én is. – Charlesra gondoltam éppen –fejtette ki, amire sóhajtva lépkedtem le a lépcsőfokokon.

– Mivan?

– Nem mivan, hanem tessék! Egyébként meg hozd le az ágyneműdet és pakolj össze már! Akkor felfordulás van ott mint egy egész szeméttelep –jelentette ki, és igaza is volt. Jól tudtam. Igazából anya nem sokszor járt a szobába, persze mindig csekkolta. Utáltam ha valaki kutat a dolgaim közt és hogyha valami nem ott van ahol kell lennie. Persze, azért bejár takarítani, de ez mind az én dolgom lenne.

– Jó. Megyek is –fordultam meg.

– Még nem. Gyere csak vissza!

– Igen?

– Mivan veled meg Charlottéval? Nem is látlak már vele, miért nem hoztad el őt most? –érdeklődött, amire kicsit elhallgattam, hogy mit mondhatnék neki. Az igazat. Az a legegyszerűbb.

– Szakítottunk –zártam le, mégha nem is így volt. Holnap mindenképp megteszem, ez nem kérdés.

– Sajnálom.

– Nincs mit sajnálni, én nem sajnálom –vontam vállat "kit érdekel" stílusban.

– Lány van a dologban? –kérdezte sejtelmesen.

– Megyek takarítani –mondtam meglepetten, de anya is tudta mit jelent.

Felérve tapsztaltam, hogy tényleg nagy felfordulás volt. Pedig ennél kicsit rendezettebbre emlékeztem.

Letöröltem a polcokat, összepakoltam az asztalomon és a polcaimon. Ez mind rendben lett volna amíg meg nem pillantottam azt a fekete noteszt. Ami nem a helyén volt. Évek óta a polc legtetején tartom, de most egyel lejebb volt. Belelapoztam, de minden a helyén volt. Hiányzott a kislány, de már felnőttem és elfogadtam, hogy ő nincs többé és nem is találkozhatok vele.

Felpattantam és megnéztem a polcon lévő képünket, ami egy fekete keretben volt. Nálunk készült. De amint ránéztem nem hittem a szememnek. Lekaptam a keretes képet és közelebbről kezdtem el vizsgálni Paislee arcát ami kisértetien hasonlított az én Paisleemre, akivel... felkaptam a telefonom és megkerestem azt a képet ami a vidámparkba készült. Néztem mindkettőre felváltva és nem hittem a szemeimnek. Mert ez a két Paislee egy és ugyanaz.