ADJ FEL NEKEM - Haikyuu ff.

harmadik rész

- Azta. Ilyen elszántnak is régen láttam.

A hirtelen hangra egy picit megugrottam, és egyből megnéztem a tulajdonosát. Oh, csak Kochi-san.

- Nem gond? - kérdezte, és a korlát mellé lépett. Először nem esett le, de rájöttem mire gondol. Hogy zavar-e a társasága.

- Nem. - ráztam a fejem.

Titokban jöttem ide fel a lelátóra, nézni a fiúk edzését. Kíváncsi voltam Oikawa képességeire, és még lehet, de csak lehet, hogy tanácsot is adok neki Ushijima ellen.

- Ismeritek egymást? Te és a kapitány. - kezdeményezte a beszélgetést.

- Mondhatni. Valahogyan folyton összefutunk. - gondoltam vissza az ebédlő előtti jelenetre.

- Nagyon bizonyítani akar. - sóhajtott a lány. - Ez számára most rengeteget jelent.

- Miért is? - tettem fel a kérdést mi régóta érdekelt.

- Huh? Te nem is tudod? - pislogott értetlenül. - Mondd, te hallottál Oikawáról, mielőtt ide jártál?

- Nem..

- Micsoda? Hogyhogy? - ráncolta a homlokát. - Ők évek óta ellenségek. Ushijima már az elejétől fogva arra kéri Oikawát, hogy iratkozzon át a Shiratorizawaba. - mesélte, nekem pedig egekbe szökött a szemöldököm. - Oikawa mindig visszautasította.

- Ritka, ha Wakatoshi elismeri valakinek a tudását. - méregettem jobban a pályán álló fiút, aki épp nyitni készült. - Engem állandóan lekicsinyít. - Oikawa olyan bravúrosat nyitott, hogy egy másodpercre azt hittem, egy ilyen lehetetlen.

- Valóban? Azt hallottam, hogy nem valami fényes a kapcsolatotok. - mosolygott kínosan. - Olyan erőssé akarsz válni, mint ő?

- Nem. - vágtam rá. - Erősebb. Le akarom győzni. - szorítottam ökölbe a két kezem.

- Hm.. - elmélkedett valamin a lány mellettem. - Ami azt illeti, kevés olyan jó feladó van, mint Oikawa. Van egy ötletem.

***

A következő nap délutánján is ugyanolyan esős nap volt, mint az első. Szürkeség töltötte be a tájat, és nyomasztó hangulat ült be mindenhova.

- Sziasztok! - integettek a többiek, és mindenki elhagyta a tornatermet.

Az esernyőm valami oknál fogva nem akart kinyílni, teljesen megmakacsolta magát.

- Ahj, elegem van belőled.. - szidtam az ernyőt, és idegesen visszagyűrtem a táskámba. Csakhogy, ma egy kapucni nélküli kabátban vagyok.

- Segítsek? - ütötte meg a fülemet egy már jól ismert hang. - Add csak ide. - termett hirtelen előttem a tulajdonosa.

Mit volt mit tenni, puffogva előkerestem, majd Oikawa kezébe nyomtam a tárgyat. Egy másodperc alatt sikerült neki kinyitni. A fiú nem mosolygott, nem volt kedves vagy vidám arca. Inkább olyan "nekem csak a kötelességemet kell tennem."

- K-köszi.. - hajtottam le a fejem kínosan. Picit zavart, hogy ennyire béna voltam.

- Láttalak tegnap az edzésen. - dugta a kezeit a melegítője zsebébe.

- Mi? Engem? - tettettem. De inkább ráeszméltem, hogy nagy hülyeség lenne letagadni. - Jahh, hát igen. Csak beugrottam, és hallottalak titeket, így kicsit benéztem. - meséltem el a történetet, ami persze nem volt teljesen igaz.

- Aha, értelek. - motyogta, s nem úgy tűnt, mint aki elhitte a sztorit. - Néha én is benézek egy kicsit. - vallotta be mellékesen.

Egy fura csend állt be közénk.
Nem is tudtam mihez kezdeni. Hagyjam itt? Vagy beszéljek vele tovább? Olyan bunkóság lenne hirtelen csak faképnél hagyni, mellesleg egy hatalmas kérdésem lenne hozzá. De nem merem. Olyan.. nehéz.
De ha meg beszélgetni akarok vele, lehet ő meg nem akar. És az nagyon égő lenne.

- Jönnöd kéne az edzőmeccsre. - szólalt meg hirtelen. - Akarom, hogy lásd milyen arcot fog vágni Ushiwaka. - mondta teljesen higgadtan, és drámaian még a szél is fujta a haját.

- Mikor lesz?

- Kettőkor. Ott náluk. Nálatok. - nézett rám enyhén szemrehányóan. - Gyere el. - jelentette ki újból, és komótosan elsétált a másik irányba, amerre eredetileg terveztem én menni.

Nagyot sóhajtva elindultam hazafelé.
Akaratlanul is egész úton a tegnap esti beszélgetésünk zajlott le köztem és a bátyám között. Kicsit sem jókedvűen hordtam le, hogy mégis mi ez a hirtelen kihívom egy meccsre az ellenségem dolog. Ushijima minden kérdésemre szinte csak annyit válaszolt, hogy nem az én dolgom. Nekem nem kell beleavatkozni semmibe, és legfőképp ne jöjjek el a meccsre.
Nem tudom mit kéne tennem. Ha elmegyek, akkor Wakatoshi lehet még ennyit se beszélne velem, így nem hívhatnám ki majd egyszer én egy mindent elődöntőre. De ha nem megyek el, Oikawa nem hallgatja meg a kérésemet, lehet, hogy örökre eltávolodik tőlem.
Uhm, ha már Oikawa.

Mégis mi van ezzel a sráccal? Folyton úgy beszél, mintha mindent tudna előre, pimasz és gonosz. Nagyra teszi magát. Csak ő a legjobb, más rajta kívül nem is létezik.
De mégis van benne valami, amitől jobban kíváncsi leszek. Még szeretném tudni, hogy mit lehet kihozni belőle. Mik a határai? Meddig képes elmenni? Tud-e változtatni magán? Befolyásolják a csapattársai?
Vajon.. engem képes lenne befolyásolni?

Oikawa, képes lenne nekem valaha is feladni?

***

Ushijima egyre ritkábban szokott röpizni itthon, az udvarban. Csak a csapattársaival, a tornateremben. Mégis vacsora közben, ameddig mi még bőven ettünk, ő fogta magát és kisétált a házból. Anya, apa és én mindvégig csak pislogva néztük egymást, hogy mégis mi történt, hirtelen tompa labdapattogás ütötte meg a fülünket.
Én szinte rekordsebességgel pattantam fel, még a szék is feldőlt mögöttem, az evőpálcika is csattant a padlón, annyira siettem az ki.

Wakatoshi egyből az udvarra ment. Nem ment fel a szobájába a saját labdájáért, én pedig mindig ottkint hagyom. Szóval a bátyám az én labdámat használja.
Idegesen trappoltam felé, de annyira nagyképű volt, hogy hátra sem akart nézni. Csak folytatta, amit én is szoktam.

- Oi, Ushiwaka! - kiáltottam neki. - Ha jól tudom van saját labdád is. Tedd le, az ott az enyém. - parancsoltam.

- Hm. - nézett hátra, a tárgyat pedig a kezei közé vette. - Tessék. - engedte el, az pedig egyre kisebbeket pattogva maradt a földön.

- Huh?

Ushijima elindult felém, de nem nézett rám, inkább csak maga elé. Megállt mellettem, és ismét csak az előtte lévő tájat bámulta.

- Még mindig önző vagy. És az is maradsz. - motyogta, és visszakullogott a házba.

Egy percig csak lemerevedve álltam, és emésztettem a történeteket, mígnem leesett, hogy mégis mire ment ki az egész.

- Az a rohadék.... - fortyogtam, és a labdámat felvéve a földről indultam el, hogy elcipeljem az útból legalább.

Minden azért volt, hogy ezt a fejemhez vágja.
Állandóan csak fel akar hergellni. Kezd totálisan elfogyni a türelmem.

Wakatoshi és én csak szikrázó szemekkel bámultuk egymást az este további részében, a szüleink pedig semmit sem értettek.
Talán, addig jó.

yahho~ itt lenne a kövi rész, ma még tervezek kirakni mégegyet!