Méreg

Mindenek előtt

Laura Benett vagyok. Egy mondhatni átlagos életet élő 14 éves lány. Nem a legjobb tanuló, szar barát, kibaszott sok kamu érzéssel és kibaszott sok kamu baráttal. Na igen, jelenleg valahogy így élem az életem, 7. osztályos tanuló vagyok, lassan év vége. Reggelente 6:30-kor kelek majd 7-kor indulok a buszomhoz ami bevisz a sulimig. Reggel egészen addig vagyok önmagam amíg át nem lépem az iskola kapuját, hiszen onnan jön a szokásos kamu mosoly, a "sok barát", stb.  Akik igazán ismernek azok tudják, hogy ez nem én vagyok, "akik igazán ismernek". 3.-osztályba kerültem át ebbe a suliba egy költözés miatt. Azóta is mindennap bánom, hogy nem álltam ki amellett amit akartam. A régi sulim mellett, a régi barátaim mellett. Így 7. osztály lassan végére sikerült rájönnöm, hogy úgy igazán nincsenek is barátaim. Valahogy belekeveredtem egy 4-es barátságba, ahonnan mint általában valakit, engem is kiközösítettek. Én lettem az aki mindig elrontotta a hangulatot,az aki mindenről lemarad mert kihagyják a pletykákból. Viszont egy idő után arra jöttem rá, hogy ezzel csak magamnak ártok. Egyre többször éreztem azt a fojtogató érzést, ami minden alkalommal elfogott, ha azt láttam, hogy már megint kihagynak. A kezeim remegnek, a lábammal mintha dobolnék, a levegő egyre ritkább. Szorongtam majdnem minden helyen. Ha valakik sugdolóztak, úgy voltam vele biztos rólam beszélnek. Egy időben elvesztettem egy csomó számomra fontos embert köztük Lizát is. Lizáról ismertetőként annyit, hogy 10 éve a barátom volt majd egy nap leírta, hogy neki ez a barátság nem megy illetve, hogy miattam nem akarja elveszteni a többi barátját és a kapcsolatát Áronnal. Áron egy rohadt nagy tapló. Amióta ismerem látom rajta,hogy csak kihasználja Lizát, de ez ugye nem az én dolgom. Olyan embereket vesztettem el akikkel egy életre terveztem a barátságunk, és az egészbe a legjobb, hogy helyretenni se tudom a hibáim.
Valahogy ezek az érzések kavarognak most bennem. Egy időbe folyamatosan vágdostam a karjaim, combom, nem tagadom meg akartam halni. És ez azóta sem változott, bár már nem vágdosom magam, nem érzem komfortosnak az életem, és úgy érzem már csak egy löket kell ahhoz, hogy tényleg kinyírjam magam. Túl sok ez nekem, túl sok a kamu barát, a kamu érzelem. A családban senki nem érti  miért vagyok ilyen, de ez nem is baj. Anyám és apám elváltak mikor még kisebb voltam. Azóta anyuval élek, apának már 6 lassan 7 éve "felesége" van. Tartom velük a kapcsolatot szerencsére, viszont egy ideje már nem voltam náluk Ilona miatt. Ilona apa "feleségének" tartja magát és bár próbálta tagadni mindig is tudtam, hogy utál. Eleinte kedves volt, aztán valami megváltozott benne és ellenszenves lett. Azóta utáljuk és anyuval mindig kibeszéljük. Régen, ha valamit írt és vitázott nem szóltam neki vissza apa miatt, de ez mára megváltozott, ugyanis örömmel írom neki a szép és igaz regényeket ha veszekszünk. Múltkor is ez történt, írt eleinte kedvesen aztán előjött, hogy most sem megyek és mekkora szemét vagyok, mert ő beszélni akar velem. A veszekedés vége az lett, hogy jogosan kiosztottam amiért megint nekem írkál, és amiért apám hibáztatja mert nem megyek. Azóta mint mindig, most is beárultam apámnál hiszen ha én nem mondom nem tudja. Apa és Ilona közt kb 2 éve csak a veszekedés megy, de nem válnak el. Ahogy az lenni szokott Ilona megint játszotta az ártatlant, de apa már nem vette be mint az elején. Volt, hogy amíg apa dolgozott és náluk voltam Ilona ordibált velem ezért haza akartam menni. Mikor apa megjött a munkából Ilona engem állított be úgy, mintha mindenről én tehetnék, ezért apa engem baszott le. Ilonának van 3 gyereke köztük egy velem egy idős is akit Annának hívnak. Annával nagyon nem vagyunk jóban, mert mindig hazudott és mindig neki hittek apáék. Rajta kívül még van egy nálam fiatalabb Hanna és a legidősebb Márk. Hannával és Márkkal egész jól elvoltam, ők nem provokáltak és nem hazudtak nekem. Mikor egyre kevesebbszer kezdtem járni, Hannának hiányoztam, Márkkal nem nagyon beszéltünk. Az elmúlt pár hónapban anyával megromlott a kapcsolatom ezért apához akartam költözni, mert más lehetőségem nem igen volt. Amikor anyával annyira összevesztem és megelégeltem, hogy állandóan ordibál össze szedtem a cuccom és elindultam apámhoz. Nagy nehezen kijutottam a házból, írtam Ilonának, hogy elindultam, aztán végül anya fenyegetése miatt ami az volt, hogy rám hívja a rendőröket, vissza fordultam. Másnap csütörtökön nem akartam suliba menni, hiszen rosszabbul néztem ki mint egy élőhalott. Kisírt szemek, hatalmas lila karikák a szem alatt, duzzadt arc és kialvatlanság. Ekkor éreztem úgy elsőnek, hogy öngyilkos akarok lenni..
Az iskola után itthon, amikor anyámék elmentek a szomszédba a rokonokhoz, előkerestem a hegyezőm majd kivettem belőle a pengét. Fertőtlenítettem, mert azért hülye mégsem vagyok, majd egy kicsit félve kezdtem el lassan végig húzni a pengét a bőrömön. A penge szépen, lassan siklott sima kezemen, majd egyszer csak mint aki bekattant kezdtem el őrült módjára vágdosni a karom. Nem gondoltam a következményre, egyszerűen csak sok volt bennem a fájdalom amit éreztem. Utálat, mintha ketté tépték volna a szívem. Ez akkor lett jobb amikor szakítottunk a barátommal, mert megcsalt. Újra előkerült a penge, de most bőrömön nem lassan hanem elképesztően gyorsan kezdett el nyomokat hagyni. Égetett, fájt,de levezettem vele a gondjaim. Ez volt a második alkalom, hogy elgondolkodtam az életem értelmén, és azon, vajon mi is lenne ha meghalnék. Pár nappal később a szobámból innivalóért indultam ki, pólóban hatalmas nagy szerencsémre anyámmal találtam szembe magam, aki mikor indultam volna a szobámba a kezem után kapott és felfordította alkaromat.
-EZ MEG MÉGIS MI?!-Kérdezte tőlem ordítva.
-Ez-ez csak a macska volt..-beszéltem össze vissza.
-EZ A MACSKA?! IGEN? ÉS A COMBOD IS A MACSKA KARMOLTA SZÉT?!
-Anya én..
-MÉGIS MIT CSINÁLJAK VELED MOST?! SZÓLJAK APÁDNAK? EZT SZERETNÉD?-Üvöltötte az arcomba egyre hangosabban a szavakat. Én csak álltam és tűrtem.
-MÉGIS MIÉRT CSINÁLOD EZT? MEGAKARSZ HALNI?! ANNYIRA ROSSZ ÉLETED VAN? TÉNYLEG?!- kérdezte folyamatosan, de nekem egy hang sem jött ki a torkomon.
-Kinga tudja?!- enyhült meg egy perc alatt. Én csak óvatosan bólintottam. Kinga a legjobb barátnőm, a másik felem. Ő mindenről tud.
-Miért csináltad?-Kérdezte újra. Hangjában hallottam a kétségbeesést. Nem válaszoltam. Csendben hallgattam.
-Dávid tudja?-Hozta fel egykori barátom nevét. A szememet elöntötte a könny, megráztam a fejem majd végre, miután minden erőm összeszedtem, megszólaltam.
-Anya Dávidot hagyd ki ebből.- mondtam könnyeimet nyelve.
-Miatta csináltad?-bólintottam, mire anya elképedve nézett rám.
-Szakítottatok Dáviddal?-kérdezte. Éreztem, hogy szememből egyre több könny jön ki, és mivel a hangom megint nem akarta hogy választ adjak, ezért újra egy aprót bólintottam, majd elsírtam magam.
Fájt, hogy ezt anyának így kellett megtudnia. Fájt, hogy fájdalmat okoztam neki.
Fájt, hogy így kellett látnia engem.
Nem éreztem mást, csak fájdalmat. Ekkor tudtam, hogy hamarosan itt az idő és már nem kell sokáig itt lennem. A harmadik késztetés arra, hogy öljem meg magam. Azóta nem vágdostam magam és minden éles tárgyat, heegyezőket kidobtam a szobámból. Teljesen magamba zuhantam. Így tűntek el az érzéseim, és maradt a "kamu én".