Without Shadow - A Vörös Hold gyermeke III.

1. (részlet)

– Próbáltad? Igazán? – felhúzta gúnyosan az egyik szemöldökét. – Akkor miért nem álltál a golyó elé?

Időt se hagyott, hogy felfoghassam a mondatát, intett egyet, mire a tetemek éhező farkasokként rám vetődtek. Ordítottam. Éreztem minden egyes harapást, ahogy az éles fogak kiszakítottak egy újabb cafatot belőlem. Menekülni akartam, de a testem már nem mozdult.

– Barbara! – hallottam egy ismerős hangot, de olyan tompán szólt, mintha víz alatt lett volna a fejem. – Hé! Nyugalom! - Meleg kéz rázta meg a vállamat, amelyek mintha kiemeltek volna abból a különös burokból, ami a foglyává tett. Kapkodva vettem a levegőt, a felsőm átázva tapadt a mellkasomra. A könnyek homályából lassan kirajzolódott egy aggodalmas ábrázat, és a menedékünk romos, kopár szobája.

– Csak egy rossz álom volt, hallod? – fürkészte az arcomat. A smaragdzöld szempár olyan valódinak tűnt a holdfényben.

– Marlo?

Gondolkodás nélkül a Camarlo nyakába ugrottam. A megkönnyebbüléstől zokogás tört rám, a vállába fúrtam az arcomat. Marlo egy pillanatra lefagyott, majd lassan átkarolt, simogatni kezdte a hátamat. Erősebben szorítottam magamhoz. Tartottam tőle, hogy ő is csak az álmom része, és bármelyik pillanatban felbukkannak az elmémet megkeserítő lidércek.

– Akarsz róla beszélni? – suttogta.

– Nem – engedtem el az ölelésemből és megtöröltem az arcomat. Tudtam, hogy szeretett volna segíteni, de ezt a belső harcot magamnak kellett megvívnom.

A sok izzadtságtól rázni kezdett a hideg, ezért visszabújtam a hálózsákomba. Marlo csüggedten nézett, de nem mozdult a matracom mellől.

– Nem jó, ha magadban tartod.

– Tudom – feleltem rekedten, majd hátat fordítottam neki. Nem akartam tovább folytatni a témát. Ezt Marlo is elfogadta. Nagyot sóhajtva felkelt mellőlem, és visszafeküdt a kanapéjára. Lehetséges, hogy megbántottam a távolságtartásommal, de valahogy meg kellett emésztenem a történteket, amit a rémálmaim folyamatosan megnehezítettek. Martin minden alkalommal engem hibáztatott.

Amint lehunytam a szemem, ismét az ő gyűlölködő arcát láttam.

„Akkor miért nem álltál a golyó elé?".

Sok problémát megoldhatott volna, ha feláldozom magam. Nem kellene tovább menekülni, bujkálni, nem üldöznének a vadászok, és az állítólagos jóslat sem teljesülne be. Mindenki így járna a legjobban.

A golyó elé kellett volna állnom!

Összeszorítottam az állkapcsomat, hogy visszatarthassam a könnyeimet.

Hogy lehetnék én a Vörös Hold gyermeke? A démonok biztosan nem egy ilyen báránylelkű megváltóra számítanak.

Felsóhajtottam. A mellkasomra súlyok nehezedtek, a bűntudatom mázsás terhe nyomott.

Nem emlékszem, mikor aludtam el. A menedéket elöntötte a napfény. Odakint a madarak örömtelin csiripeltek, és pár motorcsónak robaja szelte át a folyót. Élettel teli a külvilág, miközben belül haldokoltam. A keserűség és üresség érzete váltakozott bennem. Felültem az elnyűtt matracomon, és Marlót kerestem a szobában, de a kanapéja magányosan állt előttem. Egy apró papírcsomagot vettem észre a földön. Kíváncsian az ölembe vettem, és belepillantottam. Egy hamburger, és egy kevés sültkrumpli nézett velem farkasszemet. Egyáltalán nem voltam éhes. Marlo figyelmességétől csak még inkább kínzott a lelkiismeretem. Egy szál krumplit a számba tömtem, de csak forgattam a nyelvemmel. Nem akart lecsúszni, mintha a nyelőcsövem is összeszorult volna a gyomrommal együtt. Többszöri próbálkozás után végül lement a falat. Többet nem kívántam, pedig szükségem lett volna energiára. Se emberi ételt, se életerőt nem vettem magamhoz már napok óta, csak feküdtem a matracon, mint egy bábu. Nem éreztem szükségét, hogy bármit is kezdjek az életemmel. Apám is jól hátat fordított nekem. Felnevelt, gondoskodott rólam, és csak így elhajtott, mint valami kóbor kutyát. Csalódtam benne, azt hittem szeretett. Egy új családot választott, amibe már nem fértem bele.

A földszintről zaj szűrődött fel, majd sietős léptek közeledtek az emeletre. Rossz érzés kerített a hatalmába. Ahogy kinyílt az ajtó, mintha a kintről beáramló meleg levegő sokkal súlyosabb lett volna.

– Mi történt? – néztem álmosan Marlóra.

– Sietnünk kell! Nincs sok időnk! – kapkodva elkezdte becipzárazni bőröndömet. Értetlenül figyeltem az ideges, darabos mozdulatait, majd egyszerre kaptuk fel a fejünket a lentről visszhangzó robajra.

– Ránk találtak a vadászok. – Az ajtó elé tolta az ütött-kopott kanapét. A levegőt megtöltötte a már jól ismert jellegzetes kénes szag. Azonnal Marlo felé fordultam, ekkor vettem észre a lapockáját borító fekete elszíneződést a sötétkék pólóján. A szétroncsolódott szövetet bámultam, amiből lassan pulzálva tört fel a vére.

Eljött a bosszújuk ideje. Ha elkapnának, véget érne valahára ez a tortúra.

– Gyere! – Felrángatott az ágyról, és a kezembe nyomta a bőröndöm fogóját. Láttam az arcán a kínt, amit a golyó okozhatott neki, de némán tűrte.

– Nem! – Kihúztam magam a szorításából, mire ő hitetlenül nézett le rám. – Te menj, én itt maradok!

– Felejtsd el! – kapott utánam újra, majd összeszorította a fogait. Már nem volt semmi erő a fogásában. Térde egy pillanatra megroggyant, belém kapaszkodott. Erőteljesen küzdött a fájdalmával. Jól ismertem ezt az érzést, a lövedék szép lassan kezdte belülről felemészteni.

Hallottam, ahogy a vadászok felértek az emeletre. Nekifeszültek az ajtónak, próbálták betörni.

– Ki tudsz még innen teleportálni?

– Nélküled nem megyek sehova!

Az ajtó megreccsent, majd hangos golyózápor tört utat magának. Marlo elé akartam ugrani, készen arra, hogy feláldozzam magamat, de ő visszarántott. Éreztem magam körül az erőt, ami behúzott a sötétségbe, enyhe émelygés hullámzott végig a gyomromon. A következő pillanatban már egy ismeretlen helyen landoltam; távol a város zajától, a bokáig érő fűben. Az erős napfénytől hunyorogtam, de azonnal észhez tértem, amint a Camarlo a földre rogyott előttem.

– Marlo! – kétségbeesetten igyekeztem hozzá. Már sokkal több sebből vérzett. A lövedékek görcsbe húzták az izmait. Felordított, ívben megfeszült a háta, majd eltorzított morgássá formálta a hangját. Remegett a kezem, a fejemben hatalmas káosz nőtt. Mielőbb ki kellett venni belőle a golyókat. Szétszakítottam a felsőjét, hogy jobban láthassam a sérüléseit. A lapockájánál lévő tűnt a legmélyebbnek, az egyik karja is erősen vérzett.

– Kitartást, Marlo! Mindjárt jobb lesz – biztattam, de lehet már nem hallott engem. Fátyolos tekintetével ugyan rám nézett, de mintha nem látott volna. A szívem szaporábban vert. Nem akartam őt is elveszíteni!