KAROLINA

Vörös

Amikor először találkoztam Karolinával, mindössze tizenhét éves voltam, egy meggondolatlan és türelmetlen fruska, aki bár vágyott arra a bizonyos valamire, ami majd értelmet ad az életének, de mégis célok és tervek nélkül tengette hétköznapjait. Karolina pedig úgy gondolta, jó ötlet lesz felforgatni ezt a nagy, szürke koporsót, ami alatt úgy szunnyadtam, akárcsak Csipkerózsika, a herceg csókjára várva.

Karolina egy pöfékelő zöld gőzősről szállt le, poggyászát fél kézzel cipelte, amit nemsokára le is rakott maga mellé a peronra, ahogy odaért elém. Piros kalapot, és nem meglepő módon szintolyan piros kesztyűt viselt, ez utóbbin látszott, hogy hajszálvékony csipkedarabjait olyan mesteri precízséggel öltötték egymáshoz, hogy mégcsak eszembe sem jutott, hogy belecsapjam mocskos, festéktől ragacsos mancsaimat. Karolina tehát hiába nyújtotta felém kecsesen a kezét, én inkább csak kicsit távolságtartóan, de illedelmesen biccentettem neki egyet. Karolina értelmes lány volt már akkor is, és seperc alatt észrevette, hogy úgyszólván feszélyez a hosszú, vékony ujjait fedő pompás csipkerengeteg, ígyhát egy gyors mozdulattal kicsúsztatta kezeit a kesztyűiből, majd gondosan összehajtotta, és a táskájába süllyesztette őket. Egy darabig méregettük egymást, kíváncsi, de mégis kissé tartózkodó tekintettel a szemünkben, majd végül én törtem meg a füsttől és a vasutasok izzadtságától fülledt, ránk telepedő csendet.

- Gondolom nem kell bemutatkoznom. A levélben már említettek engem. Nyugodtan szólítson csak Liának.

Karolina mélyen, fürkészően belebámult kifejezéstelen arcomba, majd rámmosolygott. Nem voltam hozzászokva, hogy úgy méregessenek, mint egy darab húst, ezért egy kicsit zavarba jöttem, és ahogy visszapillantottam a lányra, éreztem, hogy halvány pír futotta el az arcomat.

- Szűcs Karolina. - Mutatkozott be a lány teljesen feleslegesen.

Hiszen már amióta három hónappal ezelőtt megláttam róla azt a cikket az újságban, úgy belémvésődött ez a gyönyörű, dallamos név, hogy mostanra, már ha akarnám sem tudnám kiverni a fejemből. Szűcs Karolina. Ka-ro-li-na. Ka-ro-li-na. Egy daktilus és egy pirrichius. Mintha egy patak halk, de vidám csörrenése lenne, olyan könnyed és egyszerű, de egyben emberfeletti is ez a hangzás. Tehát Szűcs Karolina bemutatkozott, majd kérdően újra rámpillantott. Válaszképpen én gyorsan felkaptam a poggyászát, és befurakodtam magamat a vonatról leszálló utasok közé, majd intettem neki, hogy kövessen. Karolina óvatosan megigazította a kalapját; az időközben előrebukott tincseit gondosan visszatűrte a füle mögé, majd utánameredt. Egy darabig így haladtunk, pár méter távolságot tartva magunk között; én loholtam elől, ő pedig valahol mögöttem tolongott a tömegben. Csak akkor álltam meg, hogy megvárjam, amikor kiértem a pályaudvar képeslapárusoktól és kéregető koldusoktól hangos előcsarnokába. Karolinán látszott, hogy a nagy tolakodás a szénportól ragacsos kalauzok és a vegyszerektől bűzlő gyárimunkások között kissé megviselte a tökéletesen beállított öltözékét. A földet súrló, vérvörös rakott ruhája több helyen is foltos lett, a haja pedig újra előrekúszott az arcába. Ahogy megpillantottam, a szám halvány mosolyra húzódott, amire Karolina persze felkapta a fejét. Ő is visszamosolygott, majd könnyedén megvonta a vállát. Ahogy ott ált a többi, egyszerű ember között, mintha nemcsak fizikai magasságával tűnt volna ki közülük. Piros szoknyája szinte vakítóan ragyogott a munkások koszos, kifakult egyenruhája között, csillogó szemeit pedig talán már abban a pillanatban megkedveltem.

Bár én voltam a fiatalabb, mégis annyit öregedtem Karolina kérészéletű jelenléte alatt, mint amennyit mások harminc év alatt szoktak. Karolina viszont örökre megmaradt ugyanannak a fiatal, ragyogó, huszonöt éves angyalnak. De akkor, ott, a vasútállomáson, Karolina oldalán, mindössze annyit sejtettem, hogy a lány poggyásza nem csupán vásznat és festőkellékeket tartalmaz, hanem annál valami sokkal súlyosabb dolgot is, amiről pontosan sosem tudtam meg, hogy mi is lehetett.