Ole ismeretlen utazásai

A kívánság

Magamon érzem Myde átható pillantását, és azzal is tisztában vagyok, hogy mi jár a fejében. Mondania sem kellett volna, hogy mennyire nem biztos az ötletemben, mert én sem vagyok az. Ennek ellenére nem tudok ismét egyetlen szó nélkül eltűnni. A szüleimmel nyílt módom beszélni. Ők legalább azzal tisztában vannak, hogy élek – az persze egészen más kérdés, hogy azóta megint nem tudnak rólam semmit, csak azt, hogy ismét nyomom veszett. De nekik legalább annyi jutott, hogy még egyszer hallhatták a hangom. Arra az esetre is, ha soha többet nem találkoznánk.

„Ne gondolj ilyen ökörségekre, Ole!" – beszél bele a gondolataimba Aksel. – „Természetesen megoldjuk ezt is. Haza fogsz jutni. Szeretném hinni, hogy én is, de te mindenképp."

„Mind a ketten haza jutunk!" – próbálok lelket önteni bele, tudom, mennyire elvesztette a reményt Myde korábbi magyarázata óta, de éppen ezért, éppen most nem adhatja fel. Addig is, amíg ismét megtalálja magában az elhatározást, én mindkettőnk helyett hiszek benne.

Aztán persze ismét Perre gondolok. Szeretném azt hinni, hogy mindenre készen állok, bármit megtennék Akselért, a világ végére is elmennék azért, hogy megmenthessem. Ha pedig ezt azt jelenti, hogy Myde-del kell tartanom, és ki tudja, mikor kerülök elő ismét, akkor legyen. De éppen ezért van szükségem lezárásra, egy búcsúra. Ahogy Pernek is. Bár szerintem számára inkább lesz feloldozás, hogy könnyebben tudjon tovább lépni, ha kettőnknek tényleg nincs legközelebb. Tudom, hogy nem mondhatok el mindent neki, de legalább egy részét... hogy ne aggódjon annyira. Hogy legalább a töredékét értse.

Ezeket a gondolataimat akarom szavakba önteni, hogy meggyőzzem Myde-et, és persze Akselt is, mert abszolút úgy érzem, hogy most ő sem áll a pártomon.

„Nem állok a Fay oldalán!" – robban a gondolataim közé ingerült hangja. Kissé éles váltás a korábbi reménytelenség után ez a harag, de legalább ez kirántotta a lemondó közönyből. – „Tőlem akár a feje tetejére is állhat, az sem hatna meg semennyire! Sőt, nem is az a szívfájdalom érdekel, amit ez a találkozó jó eséllyel okoz majd neked. Az meg sem fordul a fejedben, hogy ezzel veszélybe is sodorhatod? Téged megvéd a Fay, de őt ki fogja? Szóval, ha esetleg érdekel még a véleményem, mindenkivel szemben az lenne a legtisztességesebb, ha nem találkoznál vele."

– Ő is egyetért velem, igaz? – kérdezi csendesen Myde. Nagyon kiülhetett az arcomra, hogy miről beszélünk, ha tökéletesen tudott olvasni a vonásaimból. – Ő sem akarja, hogy odavigyelek...

– De én akarom! – tör ki akkor már belőlem tajtékozva, mert abban a pillanatban betelik a poharam, és elönt a düh, hogy minden kontrolt elvettek tőlem az életem felett.

Myde kitépett az unalmas mindennapjaimból, a gyötrelmesen unalmas családi események közül – mit nem adnék most a rettentes vajkrémes tortáért a hegy tetején –, Aksel pedig ki tudja, hogyan és miért, de beleköltözött a fejembe. És én határozottan úgy érzem, hogy az utóbbi pár napban még az engem üldöző szörnyeknek is több ráhatása volt az életemre, mint saját magamnak. Elegem van abból, hogy mindenki olyan irányba rángat, amibe épp a kedve tartja, és ami szerinte jó. A tehetetlen haragtól könnyek kezdik szúrni a szemem.

– Pernek joga van tudni, mi történt velem! – kiabálok még mindig.

– Nem nincs joga! – hallgattat el Myde, és éles-hideg pillantásával szinte a húsomba vág. – Semmit nincs joga tudni, és nem is szabad mondanod neki, ha biztonságban akarod tudni.

– Tessék? – bukik ki belőlem a döbbenet, mert elhinni sem merem, hogy tényleg azt mondja, amire gondolok, hogy mond.

Myde nagyot sóhajt, egy pillanatra félre néz, majd ismét rám emeli hihetetlen-zöld tekintetét.