6. fejezet: Családi csetepaté

379 37 86
                                    

6. fejezet: Családi csetepaté

A reggel a kanapén érte őket; Draco ébredt fel először, arra, hogy fázik és borzasztóan fájnak a tagjai. Nem csoda, hiszen ülve aludt, alig néhány órát, fejét félrebillentve a kanapé támláján. Az éjszaka során keveset szóltak egymáshoz, de sokáig ébren voltak. Halkan beszélgettek vagy épp hallgattak, aztán lassan elnyomta őket az álom. Hermione a lábait felhúzva, magzatpózban, kissé oldalra dőlve, fejét a férfi vállára hajtva szuszogott. A szemhéja meg-megrebbent, és a zaklatott éjjel után Dracónak nem volt szíve felébreszteni őt, jóllehet, másra sem vágyott jobban, minthogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. A kandallón álló órára nézett: hét óra múlt. Tehát – állapította meg magában – nagyjából három órát aludtak.

Elnézte Hermionét, aki álmában olyan békésnek és védtelennek tűnt, és ettől felbuzgott benne a vágy, hogy megvédje a boszorkányt minden rá leselkedő veszélytől. Milyen különös játékot űz az élet... Utoljára tíz éve, a Roxfortban töltötték együtt az éjszakát, és Draco szentül hitte, hogy efféle alkalom többé soha nem következik be az életükben. Hát, megtörtént, ráadásul a sors furcsa fintora folytán éppen Bellatrix miatt.

Még mindig nem tudott napirendre térni afölött, amit este a merengőben látott... Ha nem léphetett volna be az emlékbe, nem tudott volna hinni Shackleboltnak, akármennyire is szavatartó embernek ismerte meg a minisztert az évek során. A tény, miszerint a nagynénje valamilyen módon túlélte a roxforti csatát, olyasvalami volt, amit maga Merlin sem tudott volna neki bemesélni... De ő a saját szemével láthatta, szinte tapasztalhatta mindazt a kegyetlenséget, amit előző este Bellatrix okozott.

Fogalma sem volt, mi vár rájuk, de abban biztos volt, hogy tapasztalt aurorcsapat ide vagy oda, a nagynénjével nem lesz könnyű dolguk. Végtére is, valamilyen módon, valahogyan tíz teljes évig titokban tudta tartani, hogy él...

A gondolataiból éles csörrenés zökkentette ki. Összerezzent az erős hangra, ami Hermionét is felébresztette.

– A riasztóbűbáj? – szökkent talpra a férfi. Felkapta a pálcáját, amit egész éjjel maga mellett tartott, és kardként kivonva tartotta maga elé. – Valaki bejött? De hogyan és...

– Nem, nem... – motyogta álmosan Hermione, jóllehet, először ő is megijedt. – Csak a telefon. – A lépcső melletti asztalkán álló öreg, míves szerkezetre bökött, majd odasietett és felvette a kagylót. – Igen, tessék!

Bár máguscsaládban nőtt fel, az elmúlt évek során, amióta üzletemberként járta a világot, tisztába került a mugli vívmányok mivoltával – jóllehet, neveltetéséből adódóan mindig ódzkodott a használatuktól. 

–... nem, nincs semmi baj, nagyi! Csak azért ilyen a hangom, mert ebben a pillanatban ébredtem... Igen... Figyelj, visszahívhatlak tíz perc múlva? – Elhallgatott, a vonal túlsó végén pedig méltatlankodó krákogás hallatszott, olyan hangosan, hogy a hang még a kanapénál álló Dracóhoz is elért, habár nem tudta tisztán kivenni a kagylóból jövő szavakat. – Milyen gyertyagyújtás? Oh, a városi karácsonyfa, értem, értem! Nagyi! Csak tíz percet adj, mindjárt visszahívlak! Várj meg!

Hermione lerakta a telefont és fáradtan beletúrt a hajába. Dracónak meg kellett állapítania, hogy még úgy, kócosan, pizsamában, kialvatlanul is rendkívül tetszetős látványt nyújt.

– Valami baj van?

– A nagyanyám volt – sóhajtott fel a boszorkány. – Tudod, ott, ahol él, tagja a városi tanácsnak, és épp jó napja van, mert ismét talált valamit, amin felidegesítheti magát. Ilyenkor általában azonnal el akarja mesélni nekem, de most hogyan tudnék azzal foglalkozni, hogy a polgármester a szokásos fehér helyett ízléstelen, színes fényfüzérekkel akarja feldíszíteni a főtéren álló karácsonyfát?! – füstölgött.

𝐎𝐧𝐜𝐞 𝐮𝐩𝐨𝐧 𝐚𝐧𝐨𝐭𝐡𝐞𝐫 𝐭𝐢𝐦𝐞Where stories live. Discover now