Sebeink (PUF ff: Boka x Csele)

1904.03.12

szellemedvagyok kérése.
Novellát kértél, de kisregényt kapsz<3

-§-

1904.03.12

Háromnegyed négykor Rácz tanár úr önfeledten magyarázott a katedránál. Hogy miről? Azt senki sem tudta. Miért? Ez egyszerű: senki sem figyelt.  Az osztály egyik fele aludt, a másik ábrándozott. Boka azt az egyetlenegy embert figyelte, akit érdekelt is a tananyag. Cselét. 

Csele. A csinos kis Csele. Csele. A szép kis gigerli. Csele, Csele, Csele. Finom kézmozdulatokkal húzza végig tollát a papíroson, és ír. Nem is ír, rajzol. Rajzolja azokat a gyönyörű betűit, és még csak nem is sejti, hogy ezzel újra és újra lenyűgözi az őt bámuló fiút. És amikor beletúr lehetetlenül puha hajába, Boka szíve őrült vágtába kezd. A mellkasához kap. Talán a tenyere tompítja a lüktető hangot. Úgy tűnik működik, hisz Csele nem reagált, tehát nem hallotta meg. 

Észre sem veszi, hogy kicsöngettek. Csak amikor Csele rendezgetni kezdi a lapjait. 

- Merre mész? -kérdezi Csele ragyogó arccal.

Az iskola előtt vannak. Hogy is kerültek ide? Boka nem emlékszik, de hogyan is emlékezne, ha egész végig a másikra figyelt?

- Haza. Te?

- Én is. Tudod, hogy apa nem szereti ha lekésem az uzsonnát. 

Boka bólint, hogy tudja. Aztán csak szótlanul állnak egymás mellett. Egyik sem mer a másik szemébe nézni. 

- Hát, akkor szervusz! -mondja zavartan, és már indulna.

- Várj! -az alkarja után kap- Elkísérlek.

Csele reflexből elhúzza a kezét. Arcán egy pillanatig félelem látszik, de már el is tűnik.

Csendben sétálnak a magas házak között. Szép a város tavasszal. Egyszeriben szellő támad. Meglibbenti egy kocsit húzó ló sörényét, lefújja egy úr kalapját. Ferencváros nyugodt, nem úgy mint kettejük szíve. 

A kanyarból már rálátnak a Csele-villára. Szép, nagy épület az. Madártejszín falai, hamuszürke cserepei és hatalmas udvara van. A kertben egy szökőkút díszeleg. Igen, Cseléék adtak a szépre. Boka nem járt még belül, de úgy képzelte, hogy márványból van a padló és bársonyból a függöny. 

Gondolataiból kizökkenti a fiú lágy hangja.

- Itt volnánk. -sóhajtja Csele- Köszönöm, hogy hazakísértél.

- Igazán nincs mit. -suttogja válaszképp, tekintetét belefúrja a másikéba.

Lelassul a világ, körülöttük eltompul minden utcai zaj. Csak ketten vannak.

Aztán minden olyan gyorsan történik. Boka nem tudja melyikük mozdult először, de nem is érdekli. Csak a másik szája jár a fejében. Csele ajkai leírhatatlanul puhák, és olyan édesek mint a nektár. A fiú hátát a kapualjnak dönti és csak csókolja. Csókolja egészen addig amíg Csele el nem tolja magától.
Kipirult arccal néz Bokára.

- Elnök úr, ez valami...

- Csaba úrfi!

A fiúk szétrebbenek.

- Mennem kell, ez a Mari. Apa biztos látta, hogy hazaértem és most hivat.

- Csaba úrfi!

- Megyek már! Holnap találkozunk, János.

Boka még sokáig bámulja a villát, hátha megláthatja még Cselét valamelyik ablakban.
Ding-dong. Megkondul a katolikus templom harangja. Jelzi, hogy négy óra.
Boka egyből észhez tér. Érzésekkel teli szívvel szalad hazafelé.
Nem is sejti mi vár másnap Cselére.