Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET 2

-Miután hazamentem tőled, ismét nagyon magam alatt voltam. Anyáék elmentek otthonról, Grace is a barátnőivel volt, és hát egyedül éreztem magam, úgyhogy magamhoz vettem az eldugott vodkámat. –sóhajtott egyet, és olyannyira szenvedve beszélt, hogy tudtam, tényleg szégyelli magát. –És ez csak a kezdet. Istenem, Liah, szörnyen nevetséges voltam. Buszra szálltam, és egyenesen Mark lakásáig mentem.

-Honnan tudod, hogy hol lakik? –egyszerűen annyira kíváncsi vagyok, hogy mikor és hogyan kerültek ilyen közel egymáshoz.

-Már voltam fent nála egyszer. Nem történt természetesen semmi, de amióta megismertük egymást elég sokat beszélgettünk. –bólogatva hallgattam a szavait, és eltökéltem, hogy nem szakítom félbe. –Szóval, felhívtam, hogy otthon van-e, és hát igen, otthon volt, így beengedett. Nem lepődött meg annyira a jelenlétemen, de aztán feltűnt neki, hogy részeg vagyok. Beszélgettünk, és annyira kedves volt velem, olyan szépeket mondott, mint még szerintem soha senki, aztán bum. Hirtelen csókolózni kezdtünk, és mire észbe kaptam, már ruhátlanul feküdtem az ágyában.

Összeállt teljesen a kép, hogy miért nem akart találkozni vele. Nem arról volt szó, hogy nem kedvelte Mark-ot, sőt, meg merném kockáztatni, hogy azzal sem volt baja, amit tettek. Jessicát az zavarta, hogy mindezt részegen tette.

-Reggel eszméletlenül szégyelltem magamat, és szinte kirohantam a lakásából. Szerintem ő maga fel sem fogta a reakciómat, mert tényleg annyira kapkodtam, hogy pár perc alatt eltűntem onnan. –óvatos bár, de annál inkább elkeseredett mosollyal nézett rám. –Keresett azóta, de nem mertem felvenni a telefont. Mit mondhattam volna? Hogy egy idióta picsa vagyok, aki nem gondolkozik, mikor részeg? Vagy, hogy felejtsük el? Mi van akkor Liah, ha én ezt nem is akarom elfelejteni?

-Nem úgy tűnt, mintha neki az lenne a szándéka, hogy elfelejtse. –szólaltam meg halkan, mikor picit némaságba borult. –És biztosan nem néz hülyének. Csak beszélj vele, mondd el neki az igazat.

-De mi van akkor, ha valami olyasmit fog mondani, hogy ő ezt teljesen megbánta? –úgy rettegett a lány, hogy nem volt szívem tovább fájdítani a szívét. Főleg úgy, hogy én teljesen biztos voltam abban, hogy Mark sem bánta meg, hiszen látva őket ma, egyértelművé vált, hogy ez nem csupán egy egyéjszakás kaland volt. Nem tudtam, hogy milyen szándékaik vannak egymással, de az biztos volt, hogy ez más, mint egy egyszerű megbánás.

-Nem fogja ezt mondani. De ha mégis, könyörgöm, Jess! Egy harcos vagy, és bármi is lesz, mi szépen megyünk tovább. –magamhoz öleltem, hogy biztosítsam a támogatásomról. –Bármi is lesz, itt vagyok neked. De te több vagy annál, mint hogy hazudj az életedről.

-Na pontosan ezért is kellesz az életembe. Hogy a jó útra téríts.

Még beszélgettünk egy kicsit, de aztán visszamentünk a többiekhez, ahol éppen kis csoportosulásokban beszélgettek. Nicholas Mark-kal, Nate Victor-ral, Brandon pedig a lányokkal volt elfoglalva. Mégis, ahogy újra leültem Nicholas mellé, és adtam az arcára egy apró csókot, mintha bekapcsolt volna valami Brandon-ben, mert egy rosszat sejtető mosollyal teljesen felénk fordult.

-Nicholas. –intézte szavait Brandon a férfi felé, majd méregette őt egy darabig. A férfi is felé fordult, de Brandon-nel ellentétben egyáltalán nem kezdte el kielemezni a fiút, hanem csak várta az esetleges kérdést. –Mióta is tart a kapcsolatod Liah-val?

Egy apró sóhaj hagyta el a számat a nevetséges kérdés hallatán. Pontosan jól tudta, hiszen beszéltünk erről.

-Október óta ismerem, és...

-És mi fogott meg benne? Milyen lehetőséget láttál benne? –a harag úgy kezdett el száguldani bennem, mint ahogy a vér kering az emberben, és automatikusan Nicholas kezéhez nyúltam, mikor megéreztem, hogy miként feszült be ő is.