Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET 2

Noha én be voltam avatva a történetbe, és számomra nyilván nem volt olyan meglepő a dolog, de annyira remekül színészkedett a bátyám, hogy minden szempár döbbenten nézett rájuk egy pillanatra, még Victor is, aki pontosan tisztában volt minden egyes részlettel.

-Minden okés bunkóká... drága. –harapta el a kedvenc szavát, majd gyorsan megrázta a fejét. –Hozzak neked valamit?

-Nem kell semmi. –simított végig a karján, majd felém fordult. –Viszont Liah kicsit szomjasnak tűnik. Csinálj neki valami finomat.

Ami persze nem volt igaz, mivel egyáltalán nem voltam szomjas, de már bőven szórakozottnak éreztem magamat ahhoz, hogy ellenkezni kezdjek, így felálltam Nicholas mellől.

-New York szerintem egy érdekes hely. -mielőtt még kiértünk volna, Viviana hangja ütötte meg a fejemet. -Sőt, most kifejezetten imponáló, nem igaz, férfiak? -kérdezte úgy, hogy Mark-ot és Nicholas-t nézte végig.

Nem tudom, hogy kapott-e választ a nő, mert Jess magával húzott, így lehetőségem sem volt hallani az esetleges kommunikációt. Ennek ellenére rendkívül ideges lettem.
Annyira gyűlölöm, hogy megint tud valamit Viviana, vagy ha nem is tud, de van valami sztorija, amiről viszont én semmit sem tudok.

-Szerinted hihető? -kérdezte a lány, mikor épp a vodkanarancsommal foglalkozott, és pedig érdeklődve néztem, hogy mennyire nem figyeli, hogy mit és mennyit önt. Picit túlszaladt a vodka. Viszont ahogy eszembe jutott Viviana, hogy önelégült mosollyal hozta fel New York-ot, igazán csábító lett, hogy hanyagoljuk a narancsot.

Le kell tompítani az agyamat, ha nem akarok megőrülni.

-Nem tudom, de Mark eléggé gyilkos szemekkel figyelte az eseményt ahhoz, hogy ne legyen benne semmi realitás mások szemében. -oldalra döntöttem a fejemet, és kérdezés nélkül lehúztam az amúgy szinte tiszta több mint egy deci vodkát. -Mindenesetre, ha az a célod, hogy az őrület határára kergesd a férfit, nagyon jó úton haladsz.

-Nem erről van szó. Természetesen nem akarom bosszantani őt, mert kedvelem Mark-ot, de muszáj, hogy elhiggye ezt a drámát.

-Mit csináltál, amiért ennyire menekülsz a beszélgetés elől? -kérdeztem rá, hiszen csak ketten voltunk itt, és már feleslegesnek tartottam, hogy eltitkolja.

Egy pillanatig mintha vacillált volna azon, hogy elmondja-e vagy sem, de végül bólintott egyet, hogy figyeljek. Beljebb lépett, minél távolabb az emberektől, függetlenül attól, hogy innen egyáltalán nem hallatszódhat ki semmi.

-Nos, nem tudom, és nem is akarom nagyon túlsztorizni a témát, plusz nem is hiszem, hogy annyira hosszasan kellene körülírnom, így a lényegre térek. Lefeküdtem Mark-kal.

Annyi szerencsém volt, hogy éppen már nem ittam semmit, de még így is köhögni kezdtem a válasza után. Nem eléggé pontos kifejezés az, hogy ledöbbentem. Másodperceken keresztül csak néztem a lányt, és mindezt úgy, hogy bár próbáltam megszólalni, egy hang sem jött ki a torkomon.
Léptem egy lépést hátra, hátha majd attól jobban leszek, de továbbra is csak hitetlenkedve néztem a barátnőmre.

Nem, természetesen csak viccel. Dehogy csinált ő ilyesmit.

-Viccelsz, ugye? –egy örökkévalóság után mertem feltenni a kérdést, miután a lány a kezembe nyomva egy üveg vizet érdeklődött arról, hogy jól vagyok-e.

-Nem, nem viccelek. – és csak, hogy emelje a szintet, lehunyta a szemét, mint aki nem mer rám nézni. –Ne ítélj el!

-Nem állt szándékomban. –csattantam fel, amivel nem sikerült elérnem azt, amit szerettem volna. Valóban nem állt szándékomban leszólni a lányt, pusztán még mindig döbbent voltam. –Tényleg nem ítéllek el. Mi történt?