Sajnálom//Deryck Whibley_Ariana Cooper Oneshot

Deryck

Délután a sarokban ülök, a padlón. A fejemet az üvegajtónak nyomom, bámulom a kertet. Próbálok nem a fájdalomra fókuszálni. Undorodom magamtól, ez a nap már hajnalban is iszonyú volt.

Sötét volt még, mikor felébredtem arra, hogy tele van folyadékkal a légcsövem, langyosan folyt valami az államon. Nem bírtam átfordulni a hátamról, szinte kívülről hallottam a hörgésem, biztos voltam benne, hogy ma éjjel fogok meghalni, a saját hányásomba fulladva. Nekem való halál lenne. Megalázó, amiből mindenki rögtön tudná hol csesztem el és majd ki lehet oktatni a jövő embereit, hogy: Látod? Ezért ne igyál annyit. Látod ezért kell megoldani az életed. Látod ezért, ezért, ezért, mert a végén így végzed, a saját fekáliádban és hányadékodban, magatehetetlenül egy gumilepedőn.

Ari felébredt és átlökött az oldalamra. Nem volt erőm kihajolni a lavórig, köhögtem, lehánytam az ágyneműt, a ruhámat, de legalább a végén, mikor már kaptam levegőt, de a szám még mindig tele volt annak a szarnak a maradékával, éreztem, hogy nincs fémes íze. Hogy kaja jött és nem vér. Legalább ennek az itthonlétnek nem ugyanaz lett a vége, mint az első kettőnek. Vérhányás és Ari, ahogy hajnali négykor, mint aki az életéért könyörög beleszól a telefonba. És hív egy mentőt.

Nem aludtam többet az éjjel. Ari felcipelt a vállán az emeletre. Csak ott van hálószoba, a nappaliban meg használhatatlanná tettem a kanapét. Egész testemben meg voltam feszülve, azt akartam, hogy kurvára tegyen le. A fejemben valami menő dührohamom volt, azt is hittem, hogy csinálok valamit. Valójában csak annyit súgtam, hogy sajnálom és hagytam magam. Hagytam, hogy lefektessen, hogy betakarjon, miután kitakarított és kidohányozta magát odakint, hagytam visszajönni, hogy átöleljen hátulról. A csontos, hideg ujjaira figyeltem a forró bőrömön, magamba szívtam a bagószagot és hallgattam, ahogy elalszik. Nem hinném, hogy azzal az iszonyú beszéddel, amit produkálok okos lett volna kiabálnom.

Reggel összeragadt a szemhéjam, annyira fáradt voltam. Kurvára semmihez nem volt kedvem, de fel kellett onnan állni, mert baszki minden reggel fel kell, hogy megalázhassam magam. Arinak jobb kedve volt, mint az éjjel, azt hiszem ezen most nem lepődöm meg. Még mindig csak bugyi volt rajta, meg az a hatalmas szürke póló, úgy dőlt mellém az ágyba. Az arcomat a szájához szorította, megpuszilt. Hülyén vigyorogtam. Nem igazán megy a mosolygás.

-Fent vagy Szívem?-az arcomat dörzsölgettem, miközben bólintottam.

-Hogy vagy?-azt akartam mondani, hogy rosszul. Émelyegtem és iszonyúan fájt a lábam, szerettem volna még aludni, mondjuk egy hétig. Ennyit akartam mondani, annyira. Az egyetlen dolog, amit Arinak mondtam azóta, hogy felébredtem a kómából az volt, hogy sajnálom. Sajnálom, sajnálom, sajnálom, nagyjából ezerszer és ahányszor megszólalok, meghallom azt a horribilis dadogásomat, mondani akarom még, ezt az egyetlen szót, a nap minden percében. Anyukámmal beszélek. Arival nem.

Megráztam a fejem és reméltem ebből érti. Ha mást nem, akkor azt, hogy nem beszélgetünk.

-Nem hánytál többet?-nem.

-Akkor gyere, kelj fel-magához ölelt és talpra húzott. Hirtelen nem tudtam felállni és csak kaparásztam a lábammal a földön. Ari nevetett. Tudtam, hogy csak azért, mert így oldja a feszültséget. Végül sikerült talpra állnom.

-Nagyon fáj?-kérdezte az arcomba bámulva, hogy észrevegye, ha hazudok. Igazából a nagyon nem kifejezés a dologra, ez valami egész pokoli fájdalom volt, a talpamból terjedt felfelé a lábszáramon, bele kellett kapaszkodnom az ágytámlába, de a barátnőm nézett, annyira aggódott. Nem bólinthattam. És Ari nem vette észre, hogy hazudtam. Vagy nem volt ereje tovább kérdezgetni.

Reggeli után elvitt fizioterápiára. Rosszabb volt mint előző nap. Pokolian fájt és estem egy hatalmasat. Nem tudom miben buktam fel, de szerintem a tulajdon lábamban. Végig töröltem a képemmel a linóleumot, aztán nem tudtam felállni, de nem is akartam. A padlón jó hideg volt, enyhült kicsit a fájdalom, csak pihenni akartam és inni. Hogy most tűnjön el mindenki, ne nézzenek rám, majd felállok, csak hadd tartsam meg azt a kis szart, ami maradt még a büszkeségemből. De engem nem kérdeztek, hogy fel akarok-e állni, vagy nem. Úgyse tudtam volna válaszolni. Leah leguggolt mellém.