Agónia // x Reader oneshotok

31

Hintáztattan a lábam, cipőmmel olykor a padlóra koppantva. Fyodor hallgatta ezt a ritmikus zajt. A forrását keresve az egész alakomat szemügyre vette, akkor először közelről, pedig, mióta észrevette, hogy figyelem, nem egyszer nézett meg ő is magának.

Az iskolánkban nem voltak szigorú öltözködési szabályok, ám bizonyos eleganciát megköveteltek, és elavult szabályok szerint a lányok még mindig csak szoknyában járhattak. Rövid csizmát, harisnyát és térdig érő ruhát viseltem, meg egy kardigánt, mert egész nap hűvös volt az iskolában. Fyodor is pulóvert vett szokott világos ige fölé, ettől valahogy még kisebbnek tűnt. Magas, de vékony fiú volt, és ahogy mellettem ült, leeresztve mindkét kezét, a válla eltűnt a ruhában, teste elkeskenyedett és összezsugorodott. Mégsem nézett ki olyan rosszul, mint némelyik osztálytársunk, aki állógallérú inggel, feltűrt ruhaujjal vagy nevetségesen rövid szoknyával akarta kijátszani az öltözködési szabályokat. Mindig értetlenül álltam előttük, de ők is hasonlóan néztek rám. Talán nem volt jó ízlésem, de rosszabb sem volt az övéknél, egyszerűen nem éreztem úgy, hogy olyasmit kellene felfednem, amit egy valódi hölgy sem mutat meg magából.

Nem gondoltam, hogy épp azzal a mondattal keltem fel Fyodor érdeklődését, mégis egészen felém fordult, és öltözékem után újra az arcomra nézett.

– Még igazán, senkiben sem kellett volna csalódnod.

– Én is így gondolom – erőltettem mosolyt az arcomra, ami, miután félretettem keserű gondolataimat, egészen őszintévé vált. – Ezért vagyok biztos benne, hogy barátok lehetünk, Fyodor.

A keresztneve természetesen szaladt ki a számon, és Fyodor halványan elmosolyodott. Akkor nem javított ki, nem tett megjegyzést, és végre egészen feloldódtam: mintha beleegyezett volna. Nem a barátságba, hanem, hogy lépéseket tegyek felé, és eszembe sem jutott visszafordulni.

Még akkor is mellette ültem, amikor a társaink beszállingóztak a csengőszóra. Csak az tűnt fel, hogy a hangos csevej és nevetés elhalt, ahogy megláttak minket együtt, és amint visszamentem a helyemre, elcsíptem az egyikük kíváncsi tekintetét.

Tíz perc sem telt el, hogy egy papírgalacsin találjon tarkón, majd még egy, célt tévesztve hulljon a padomra. Összepréselt szájjal, dühösen fordultam meg, de valójában az egész testem félelemtől rázkódott. Két fiú nevetett rám a hátsó sorból, gonosz, gúnyos pillantással. Az egyikük szívecskét formált és valami ízléstelenséget tátogott, amit nem tudtam, nem is akartam leolvasni a szájáról.

Tovább záporoztak a kis papír- és radírfecnik a hajamba, amit próbáltam kiszedegetni, kevés sikerrel. Dühös könnyek homályosították el a szemem, a tanár táblára írt vázlata, a füzetem, a saját, hullámzó jegyzeteim mind elmosódtak. Nem is figyeltem oda többé, csak próbáltam megnyugodni és lassan lélegezni.

Ha Fyodor nincs, ugyanez történik: mindig találtak valamilyen okot, hogy bántsanak. Eleinte azt hittem, hogy azért, mert nem vagyok olyan, mint ők, és kétségbeesetten próbáltam hasonlóvá válni, de ennek hamar fizikai korlátai támadtak. Nem volt képességem, mint a hangadóknak az osztályban, és annak ellenére, hogy a képességhasználókat az ország vezetősége nem szerette, valójában nem tudta üldözni. Kivételezett helyzetben voltak, és főleg nálunk, ezek a buta kölykök, akiknek fogalmuk sem volt saját erejükről és korlátaikról, azt hitték, hogy a világ felett állnak. Újabb adu volt a kezükben a hozzám hasonlókkal szemben, akiket kinéztek maguknak.

Semmi sem használt. Hiába sírtam, nem sajnáltak, és ha a sarkamra álltam, kinevettek és még jobban megszégyenítettek. Nem azért, mert nem volt képességem: anélkül is megtették volna, de egy darabig hittem, hogy emiatt. Szégyellem magam, de nem azt gyűlöltem, hogy áldatlan vagyok, hanem, hogy ők ilyenek, és kívántam, bárcsak azonosak, egyenrangúak lennék, akkor nem mernének velem így bánni.