Egynyári szerelem

5. Vattacukor

Giovanni D'Angelo

Kissé csalódottan süllyesztette vissza a mobilját a zsebébe, miközben belökte a kocsi ajtaját. Fogalma sem volt arról, hogy délelőtt óta hányszor nézett rá az Instagramjára vagy a Messengerrére új üzenet reményében, amire egyre türelmetlenebbül várt. Sose tartozott az erényei közé a várakozás, főleg, ha az ilyen sokáig elhúzódott és főleg nem olyankor, amikor ennyire akarta azt a választ, mint ebben az esetben. Már hajnalban, mikor hazafelé tartottak azon agyalt, hogyan tudná elhívni Olíviát, ismét találkozni szeretett volna vele, így egyfajta kudarcként fogta fel, hogy egyik pillanatról a másikra vált elérhetetlenné, minden nagyobb magyarázat nélkül... ugyan említette, hogy lassan indulnia kell, de azóta már lassan egy teljes nap eltelt és kezdett beférkőzni a gondolatai közé az, hogy túl rámenős volt, pedig arra még ki sem tért, hogy szeretne vele találkozni. Valószínű, hogy sok volt a lány számára, azt már előző este is megjegyezte, hogy jobban teszi, ha visszafogja magát, azonban az üzenet váltásaik során sokkal felszabadultabb, sokkal merészebb volt a kék szemű és ő ennek tükrében írta meg a válaszait. Ez viszont egyre inkább rossz döntésnek tűnt a részéről, hiszen órák óta nem kapott semmit sem, miközben azért látta, hogy pár fotót feltöltött a városnézéséről a profiljára.

Lekapva fejéről a baseball sapkáját, indulatosan túrt a hajába, aztán ugyanúgy rakta vissza, mint az előbb volt. Rég nem érezte már magát ilyen feszültnek egyetlen nő miatt sem, ugyan Chiara nagyon sokáig vezette az orránál fogva és a nyilvánvaló sem tűnt fel neki, kényelmesen elvolt abban a hitben, hogy minden rendben van velük és nem aggódott. A kapcsolatuk elején se volt ez meg benne, egy másodpercig sem kételkedett semmiben, a napnál is világosabb volt, hogy mit akar tőle a fekete hajú és minden ment a maga útján. Most viszont itt állt totál tanácstalanul, mintha egy fikarcnyi tapasztalata se lenne, amitől röhöghetnékje támadt, természetesen kínjában. Egy szempillantás alatt le kellett volna vennie a lábáról a lányt, tudta, hogy képes rá, már csak a mosolyának elégnek kellett volna lennie, mivel korábban bőven az volt és egyáltalán nem kellett magát törnie, sőt! Erre most itt volt ez a kis fruska, aki tudtán kívül azt tette vele, amit épp neki kellett volna elérnie nála... mintha most visszanyalt volna a fagyi és ez nagyon nem volt a kedvére. Nem volt hozzászokva, hogy futnia kell bárki után, valójában sose tette és fiatalon sokszor hangoztatta is, hogy sose fogja megtenni.

– Itt van kivetítő és hely bőven, ide is beülhetnénk. Amoda már lehet, hogy minden asztal foglalt. Múltkor is úgy kellett várnunk – állt meg Paolo a sétány elején, kérdőn nézve rájuk. Csak ők hárman jöttek át Santa Mariába, míg a többiek lustaságra hivatkozva a villában maradtak, hogy ott nézzék meg az esti negyeddöntőt. Nem igazán foglalkozott velük, ha kellett volna, egyedül is átjött volna, mert a megérzései azt súgták, hogy ott fogja találni Olíviát, ahol először meglátta. Azzal sem törődött, hogy egész álló nap azzal ugratták, hogy úgy viselkedik, mint valami kis kölyök, aki folyton a telefonját bámulja és várja, hogy végre visszaírjon neki a csaj.

– Felőlem azt csináltok, amit akartok, de én tuti oda fogok beülni, ahová tegnap előtt! – jelentette ki határozottan, miközben továbbindult. Semmi pénzért nem vallotta volna be, hogy azért ragaszkodik annyira ahhoz az étteremhez, mert abban reménykedik, hogy valami csoda folytán ott lesz Olívia, miközben tudta jól azt is, hogy ezt azért sejtik. Egyetlen üzenete sem sejtette azt, hogy erre lesz vacsoraidőben és hiába akarta tudni, hogy merre van, nem írt rá, nem akart még jobban tolakodónak tűnni a szemében, mint aminek már egyébként gondolta minden valószínűséggel.

– Tuti nem lesz itt a csaj, Romeo – hallotta ugyan Michele cinikus szavait, a szándékosan odaszúrt keresztnevét, amit kifejezetten utált és ezért más esetben már biztos visszaszólt volna valami szépet. Most viszont sokkal sürgetőbb volt körbenéznie a vendégek között a barna hajú után kutatva, mikor odaért és legnagyobb döbbenetére ott találta annál az asztalnál ülve, aminél első este is helyet foglalt. Ismét egyedül volt, mintha valójában egymaga nyaralna és úgy tűnt, hogy ez nem bántja, ahogyan semmi más sem, miközben teljesen elmerült a kezében tartott könyvben.