Kontroll

1. fejezet - Az új társ

Augusztus 24.

Talán a legnagyobb szívás az élettől, az, ha válaszok nélkül hagy. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal sétáltam az úton, egyedül, elhagyatottan. Unottan léptem át cikk-cakkban a fehér vonalat, dudorásztam is valamit persze csak halkan.

Nem kéne félnem a rám leselkedő veszélyektől? Ó, dehogyis nem! Érdekel? Nem igazán.

Épp a szokásos körutamat tettem, ami a 10 toronyház megkerüléséből a boltig való eljutásából állt, amikor egy fura alakot pillantottam meg a felborított kukák mögött. Az eddig kezemben szorongatott kést most magam elé helyeztem és feszesen tartottam, miközben a szemetesek felé közeledtem. Elnémultam, az utazótáska pántját feljebb toltam a vállamon és óvatosan közelítettem meg az árnyékot. Nincs kedvem még egy szörnyszülöttet megölni, ez a héten már a harmadik lenne. Már csak pár lépésnyire voltam, mikor az alak kiugrott a zsákok és kukák mögül. A szívem kihagyott egy ütemet, hátra is hőköltem felkészülve a futásra, de megnyugodtam, mert csak egy nagyra nőtt macsek volt, kissé megromlott szalámival a szájában. Rég nem láttam állatot erre, főleg nem ilyet. A kismacska vörös színű volt és a hús elfogyasztása után, lassan lépdelve közeledett felém.

-Szia cicus. -simogattam meg és eltettem az eddig görcsösen fogott kést. Furcsa volt, hogy nem ijedt meg tőlem. -Hát te mit csinálsz errefelé? -jól esett hangosan nem csak szitkozódni és jól esett nem csak egy szörnyszülötthöz beszélni.

A kormány meg a hülye kotyvaszai.

A város ezen területe már elég kihalt, csak néha találkozok élőkkel, halottakkal annál inkább. Ez az utca is sivár, már meg se lepődnék, ha egy western filmbeli gömb gurulna el előttem. Mindkét oldalon lelakott toronyházak sora, felborított szemetesek, elszórt tárgyak, megszürkült emlékek és az emberek rég elfojtott sikolya lengi be az utat. Na meg a dögszag, ami úgy látszik nem akar elmúlni pedig több utcányival arrébb ráncigáltam azokat a rohadékokat.

-Eljössz velem a boltig? Szerzek neked finom tejet, persze ha még működik a hűtő. -tettem hozzá és mosolyogva figyeltem a vörös szőrmók mozdulatait. Felálltam és tovább indultam. Meglepődve figyeltem, hogy a macska boldogan követ, mintha csak egy kutya lenne és több éve ismerném. A bolthoz egyre közelebb érve elővettem a késem és szorosan fogtam, hol jobbra hol balra fordítottam a fejem. Ki tudja honnan bukkan elő a következő halálgép? Lassan és biztosan haladtunk a házak mentén. A cicus még mindig mögöttem, ő is lopakodva lépdelt kis mancsain.

Érdekesek az állatok, nem? Ha a szükség úgy hozza szerződnek az emberrel és megérzik ki jó és ki nem. Megvolt a tizedik épület és itt voltunk a boltnál. A klímából csöpögött a víz, lassú zúgás jelezte, hogy még kapja az áramot. A mozgóajtó csikorogva nyílt ki előttünk, látszódtak rajta a karcolások és karmolás nyomok, amiket az emberek vagy épp a szörnyszülöttek okoztak. Beleborzongtam az egészbe. Hogy jutottunk el idáig?

Apám mondata jutott eszembe, amit mindig hangoztatott: Készíts olyat, amit kordában is tudsz tartani. Az emberi elme határtalan a pusztításra.

Apa...hiányzik. Amikor rá gondolok az érzéseim a düh, a bosszú és a szomorúság között táncolnak. Megölték, és ezt befogom bizonyítani. Ahogy azt is, hogy az egész kutató részleg a kormánynál egy nagy hazugság. Apám gyilkosa bűnhődni fog. Két év sok mindent megváltoztat az emberben.

A boltban levert polcok, konzervek és elfonnyadt zöldségek fogadtak, úgy állt minden ahogy 3 napja. Jöhet a bevásárlás! Még jó, hogy nincs akkora sor a pénztárnál! Hayley borzasztó a humorod, ezt inkább ne. Ösztönösen a második sorba mentem és 10 flakon vizet gyömöszöltem az utazótáskámba. A következő a hűtő és mélyhűtő volt, és ahogy újdonsült barátomnak ígértem egy jó nagy adag tejjel kínáltam meg. A macska örömmel fogadta és hangos lefetyeléssel inni kezdte. Én bepakoltam pár még épnek tűnő konzervet és ami számomra elmaradhatatlan egy két sörös üveget. A cicára pillantottam és egy kis hezitálás után egy tejet is a táskába raktam. Már erősen húzott lefelé, sőt tulajdonképpen megmozdulni is alig bírtam, de még muszáj volt néhány dolgot beszereznem. Többek között egy elsősegély csomagot, pár konyhakést és WC-papírt. Naná bébi. A WC-papír a túlélésünk záloga. A vörös barátom úgy látszik végzett, mert újra a lábamnál éreztem, csavarodó farkincáját. A táskát a földre tettem és leültem a cica mellé.

-Tudtad, hogy régóta te vagy az első, akivel beszélek? -mondtam neki, miközben az itt-ott repedezett, kopott plafont bámultam. Nem válaszolt, mit is képzeltem. De jó volt nekem az egyoldalú társalgás is, legalább beszélhettem hangosan és az agyamban nem kattogott annyi minden. Persze a félszemem mindig az ajtón volt és bal kezemet ösztönösen a kés közelében tartottam, támadásra készen. A lábaim viszont elernyedtek egy kicsit, biztonságban éreztem magam és a babaruhákat tartalmazó szekrénysor menedéket nyújtott, ha egy szörnyszülött betévedne ide. Nem tudom, hogy fogom hazáig elcipelni a táskát úgy, hogy ne hívjam magamra a figyelmet. A tarkómat a polc élére hajtottam és egy hosszú sóhaj hagyta el a számat. Lassan dél, ilyenkor azok a gyilkológépek sem bírják és behúzódnak a hűvös metrókba. Jobb, ha most indulok, döntöttem el végül és feltápászkodtam.

-Gyere Ginger, indulunk. -Nem tudom honnan jött ilyen ez a név, de jónak találtam. Illett hozzá. A macsek még mindig boldogan követett én pedig örültem, hogy lesz társaságom. Lassan haladtunk egy részt a melegtől más részt a rám nehezedő súlytól, de igyekeztem sietni, hogy mihamarabb biztonságban tudjam magunkat. Csak még egy épület, csak még egy mondogattam magamnak. A táska pántja már belevágott a vállamba, de jelen helyzetben nagyon érdekelt. A bőröm égett, érezni lehetett ahogy az aszfalt egyre jobban forrósodik. Odafele az út sokkal rövidebbnek tűnt, mint most.

Zihálva dőltem a falnak, amikor végre a házhoz értünk. Otthon, édes, betört ablakú, üres otthon. Az ajtó zárjába nagy nehezen beleraktam a kulcsot és teljes erővel neki dőltem, ami lassan kinyílt. Ginger kicsit félénken, de belépett utánam és még mindig követett. A negyedik emeleten lakom, laktunk Apával. Most? Teljesen egyedül. Az emlékek elsötétednek, a bosszúvágy felerősödik. A tiszta lelket felváltja a gyilkos ösztön.

Öt hónapja senki nem mondta volna meg, hogy ez lesz Amerikából és lassan az egész világból. Azt főleg nem, hogy az emberi faj így megcsappan.

A lakást a halálgépek megjelenése óta mindenki elhagyta, egy jobb remény felé menekültek. ,,Délen minden szép." „Biztonság csak egy karnyújtásnyira." Egy darabig ilyen hirdetések lepték el az internetet míg az nem kezdett el vacakolni. Szerencsére áram még mindig van az első szinten és a telefonom se krepált be, így tisztában vagyok a dolgokkal. A város ezen részén csak én és még pár lakos maradt. Azon kívül, hogy még élünk semmit nem tudunk egymásról. Ők is a magányt választották.

Mikor végre felértem a negyedikre és végig sétáltam a folyóson benyitottam a lakásunkba. Kosz és kupi volt mindenütt, de nem nagyon zavart. A szemetes körül fél tucat sörös vagy épp boros üveg foglalt helyet, jelezve az n kis rossz szokásom. A szobában sötét volt csak egy kis fény szűrődött be az ablakokból. A táskát azonnal ledobtam és vizsgálni kezdtem a felhorzsolt vállam. Nem olyan vészes.

Ginger izgatottan és kicsit félve szaglászott körbe, de úgy éreztem hamar megkedveli a helyet. Nem akartam bevallani magamnak, de kimerített az állandó figyelés és félelem. Ha nem lennék egy apokalipszis kellős közepén most kivennék egy teljesen bontatlan jégkrémet, megnyitnám a Netflixet és egész délután a kanapén pihennék. De nem tehetem ezt ezért neki állok kipakolni, valahogy hűvöset teremtek a meleg szobában és lemosom magamról a mocskot, amit eddig szereztem. A víz hideg, de most jól esik a forró bőrömnek. A vállamnál felszisszenek egy kicsit, nem sokáig zavar. A testem most már nem feszül annyira, nem érzem a veszélyt. Délután lehet körülbelül 2, de nem tudom pontosan nem néztem a telefont.

Kilépek a zuhanyból magamra kapok egy, még tiszta törülközőt. Miközben száradok jobban szemügyre veszem a testem, csak most látom az eddig szerzett hegeket, zúzódásokat. Mindent összevetve nem szép látvány. Valamennyire tisztának érzem magam, erre a napra nem terveztem semmi mást így csak felöltözök, út közben megsimogatom Gingert, aki azóta lefeküdt a kanapéra és én is bedőlök mellé. Elfáradtam. A szemem elnehezedik de mielőtt teljesen lecsuknám végig gondolom, hogy minden ajtót bezártam, az ablakok sötétítve, biztonságban vagyunk. Elvileg. Sóhajtok egyet és új barátom mellett én is álomra hajtom a fejem.

...

Sikoltozásra riadok fel. Annyira megijedek, hogy lezúgok a kanapéról. Kapkodva fordítom a fejem ide-oda, de a kiáltozás nem múlik el. Egy lány az a hangjából ítélve. De hogy kerül ide? Miért sikítozik? Ha így folytatja minden szörnyszülöttet ide vonz. Hosszú másodpercek telnek el mire eldöntöm segítsek e neki vagy ne. Kockáztassak vagy hallgassam végig ahogy hosszú fájdalmas halált hal a halálgépek által? Sóhajtva felállok, felkapom a késeimet és sietve rohanok le. Mikor kiérek az épületből nem látok semmit, csak a kiáltozás vált hangosabbá. A hang felé futok és 2 házzal arrébb megpillantom azt, akiről azt hittem sohasem látom többé: A legjobb barátnőmet, amint két ölésre szomjazó szörnyszülött üldözi.