ᴇʙᴏɴʏ-Ébenfekete (H.S)

• 39 •

- Ott leszel velem? - motyogtam kezeinket nézve, igyekezve nem túlságosan rettegve kiejteni a szavaimat, azonban biztos voltam abban, hogy nem sikerült. Túlságosan féltem, nem az újra találkozástól, hanem az elutasítástól. 

- Hát persze! Egy másodpercig sem hagynálak magadra. - biztosított a jelenlétéről, és pedig aprót bólintottam, a férfinek pedig több sem kellett, gyengéd csókot nyomott a homlokomra, majd elengedett és kiszállt. Én mindössze csak azért időztem, mert még akkor is tartottam a következő eseményektől, de úgy tűnhetett akárha megbeszéltük volna, ugyanis a göndör férfi kinyitotta mellettem az ajtót és kisegített, hiszen az alhasam annyi egyhelyben ülés után nemigazán akart velem együttműködni, ahogyan a bordáim sem. 

Harry-be kapaszkodtam, aki becsapta mögöttünk az autó ajtaját, csak ezután néztünk fel a szüleimre, akik érdeklődve figyelték a nagy járművet, emellett azt, hogy kik is érkezhettek hozzájuk. Csak azt követően tátották el a szájukat, mikor közelebb mentünk hozzájuk. 

A szívem veszedelmesen gyorsan dobogott, a tenyereim akkor is izzadtak, nem is beszélve arról a tényről, hogy nekem is borsó méretű lett addigra a gyomrom, akárcsak mint Harry említésében a sajátja. Nagyot nyeltem, és csak ezt követően váltam el egy minimális részben a mellettem sétáló barátomtól, inkább amiatt, hogy ne tűnjek annyira erőtlennek, mint amilyen valójában voltam. 

- Sziasztok. - motyogtam félve a teljesen lefagyott, döbbent szüleimnek, akik nagyokat pislogtak. Igen, a hat év mégiscsak hat év volt, nem pedig hat nap, vagy hónap. - Ne haragudjatok a zavarásért mi csak... - kezdtem rögvest szabadkozni, miután egyikőjük sem szólalt meg, és úgy méregettek minket, akárha soha életükben nem is láttak volna. Nem mertem felnézni Harry-re, ugyanis éreztem azt, hogy akkor valószínűleg elsírtam volna magam a szüleim távolságtartása okául, ezért csak tettem hátra egy lépést és kissé húztam Őt magam után, bízva abban, hogy érti azt, amire célozni akartam. Valószínűleg így volt, de nem akarta veszni hagyni ezt az ügyet. 

- Jó napot kívánok, Harry Styles vagyok, a lányuk barátja. - nyújtotta édesapám felé a tenyerét a pultos fiú, szerencsére pedig addigra már az előtte álló idősebb Morris is feleszmélt, és halovány mosollyal köszöntötte Őt. Az édesanyám pedig eltorzult arccal kezdett el sírni, néhány másodperccel később már csak arra lettem figyelmes, ahogyan szorosan ölelt, ami bár fájt a sérüléseim miatt, ugyanakkor ezzel párhuzamosan átkozottul jól esett, mert már hat éve nem érezhettem ezt a törődést tőle. 

Eltátottam a számat, és úgy néztem Harry-re, aki az apukám mellett állva figyelt minket, amint egy percen belül már zokogtunk a másik karjaiban. Igyekeztem nem felszisszenni néhány szeretettől erős szorításánál, de ennek a ténynek köszönhetően is volt annyira felszabadult amikor elvált tőlem, és két keze közé fogta a még akkor is fájó arcomat, s úgy tekintett rám. 

- Kislányom! - sírt továbbra is, akárcsak én, azonban vele ellentétben megpróbáltam nem lepityeregni az összes sminkem, ugyanis fontos szerepe volt az arcom tökéletes takarásában. 

- Annyira sajnálom anya, hogy csak most jöttünk én... - dadogtam, a nő viszont talán meg sem akarta hallgatni a magyarázatom, még egyszer megölelt. Éreztem a megszokott, jellegzetes illatát, amelytől kellemes érzés áradt szét a lelkemben, egyfajta megkönnyebbülés és szeretet. 

- Hadd öleljelek meg én is! - lépett mellénk az édesapám, akire felnézve még akkor is ugyanaz a biztonságérzet uralkodott el felettem. Anya ellépett tőlem, és ahogyan a szemem sarkából feltűnt, bemutatkozott Harry-nek, aki egyszerűen nem bírta abbahagyni a mosolygást, bár egyikőnk sem. 

- Annyira hiányoztatok! - motyogtam a férfinek, aki hallhatóan szipogott egyet, de megpróbálta visszatartani a könnyeit. Elválva tőlem megfogta a vállaimat és úgy mosolygott rám tovább. Elmondani is nehéz lett volna mennyit jelentett számomra az a szíves fogadtatás.