Sziporka

I.

Anna

— Aczél Anna fáradjon az igazgatói irodába — kérte az osztályfőnök, amitől egy pillanat alatt hevesen kezdett dübörögni a szívem.

Az itteni igazgatói irodáról rengeteg legenda terjedt a suliban. Azt mondják, hogy akit odahívatnak, annak lőttek a tanévben és valószínűleg ki lesz rúgva.

Mindig jó gyerek voltam. A szüleim tisztességesnek neveltek, így a tanárokkal is mindig tisztelettel beszéltem. Ahhoz, hogy engem az igazgatói irodába hívjanak, egy nagyon nagy félreértésnek kellett történnie.

Nem azt mondom, hogy ez mindig is így volt, de eddig a gimiben végképp nem voltak gondjaim. A tanulmányi eredményeim a gimnázium nehézségeihez képest nevetségesen jók voltak, és a magatartásommal sem volt probléma. Ha valakivel összetűzésbe keveredtem, igyekeztünk iskolán kívül megoldani, így az sem lehetett a behívásom oka.

Összeszorult torokkal léptem az iroda ajtaja elé, majd halkan kopogtam hármat. Úgy álltam a küszöbnél, mint akit a kivégzésére hoztak.

— Á, Anna — tárta ki az ajtót az igazgatóhelyettes, Gyöngyi néni. — Az igazgatóúr már vár.

Gyöngyi néni nem úgy nézett ki, mint aki szomorú, vagy mérges, így egy kicsit sikerült megnyugodnom. Ő az a fajta tanár volt, akinek az érzelmei az arcára voltak írva. Tudom, hogy ha nagy bajban lettem volna, mutatott volna egy kis együttérzést.

— Aczél Anna, jöjjön! — kiáltott ki az igazgatónk az íróasztala mögül.

Nagy sóhajjal elsunnyogtam Gyöngyi néni mellett és elindultam, hogy szembenézzek az igazgatóval. Már nem féltem. A sok jó dologban, azok közül, amit a szüleimtől tanultam, benne volt az is, hogy sosem mutassam ki a félelmeimet. Én bizony rájöttem arra, hogy ha ez sikerül, akkor már félig nem is félek és akkor már csak egy kicsi kell ahhoz, hogy egyáltalán ne legyek megijedve.

— Foglaljon helyet. Gyors leszek, mert tantestületi ülés lesz hamarosan — rápillantott az órájára. —  Tudom, hogy szoros a napirendje az iskola és az edzések miatt, főleg most, a végzős évében, de szeretnék egy nagyon nagy szívességet kérni.

— Miről lenne szó?

— Van egy évfolyamtársa, akinek segítségre van szüksége a tanulmányaiban.

— Azt kéri, hogy korrepetáljak valakit?

— Így is mondhatjuk. De csak akkor lenne szüksége a segítségére, ha hiányzik az óráról. Azért gondoltam magára, mert tisztában van azzal, hogy milyen, ha az ütemezett edzések miatt nem tud részt venni az órákon. Magának is Kata juttatta el az anyagot — utalt a legjobb barátnőmre.

— Így van — értettem egyet.

Szerencsére az idén már nem volt iskolaidőben edzésem, de visszaemlékezni is fáj, hogy a tizedik osztályt milyen kemény küzdelemmel kellett végignyomnom és mennyit kellett tanulnom ahhoz, hogy mind az iskolában, mind a sportban megfelelő eredményeim legyenek.

— Akkor elvállalja? — ragyogott fel az igazgató úr arca.

— Persze. Kinek kell segítenem? — vontam meg a vállamat.

Nem lehet olyan nagy kunszt átküldeni pár füzetfotót és táblafotót néhány óráról.

— Molnár Viktornak.

Na, nem.

Most csak szórakozott velem, ugye? Vagy csak rosszul hallottam.
Mikor tanulom már meg végre, hogy előbb informálódjak és csak utána vállaljak magamra feladatokat?

— Nem tudom, hogy mennyire fogok ráérni... — kezdtem volna, de az igazgató megállított.

— Viktornak nagy szüksége van a segítségére. Ne hagyja őt cserben — kérte, én pedig lemondóan bólintottam.

Ugyanolyan feszülten és csalódottan távoztam az irodából, mint ahogy bementem. A folyosón mindenki megbámult, de senki sem merte megkérdezni, hogy mi történt. Végigballagtam az iskolán, ki egészen a parkolóig, ahol a legjobb barátnőm, Kata szinte a nyakamba ugrott, amint meglátott.

— Na, mi volt? — kérdezte kíváncsian.

Frusztráltan megráztam a fejem. Hagytam, hogy a hajam az arcomba omoljon és dühösen ledobtam a táskám a közeli padra.
Ez egy igazi lányos hiszti volt és még vissza is fogtam magam.
Őrjöngeni, tombolni tudtam volna, ugyanis totál kiakadtam.
Senkit sem utáltam jobban, mint Viktort.

— Anna — szólított meg újból a barátnőm. — Mi történt?

— Én leszek Molnár Viktor segítője — mondtam egy óriás szemforgatás kíséretében.

Kata pislogott kettőt, aztán kirobbant belőle a nevetés.

Nahát, milyen együttérző barátnőm van.

Kata egyre jobban, egészen addig nevetett, amíg a hasát fogva le nem kellett ülnie a padra, hogy egy kicsit le tudjon nyugodni.

— Készen vagy? — kérdeztem tőle, ő pedig már komolyan bólintott.

— Szóval... Viktor lesz a kis tanoncod. Anna, ez fantasztikus!

Kata ismét kuncogni kezdett, mire beleboxoltam a karjába.

— Legalább próbálj úgy tenni, mint aki megért — kérleltem és mellé ültem, amikor odébb csúszott, megpaskolva a padot maga mellett.

— Miért utálod ennyire Viktort? — kérdezte, én pedig hátradőlve gondolkozni kezdtem.

— A kezdetektől fogva ki nem állhatjuk egymást — tértem ki a kérdése elől.

Utáltam, hogy a barátnőm mindig olyan kérdéseket próbált feltenni, amivel elgondolkodtathat.

— De ő akkor is Molnár Viktor — vette halkabbra a hangját. — Mikor kezditek a közös tanulást? Jézusom, Anna. Tuti, hogy bele fogsz habarodni — mondta izgatottan.

Kézzel lábbal tiltakozni kezdtem. Még hogy én, Aczél Anna, belehabarodjak abba az idiótába? Még a gondolattól is kirázott a hideg. Ilyen nem történhet.

— Lehetetlen — mondtam nemes egyszerűséggel.

— Semmi sem lehetetlen — vigyorgott rám Kata. — Most rohanok csellózni — fintorgott a telefonjára nézve. — Neked pedig öt perc múlva edzésed van.

A tánc volt a szenvedélyem, így boldog lehettem, hogy az életem nagy részében azt csinálhatom, amit szeretek. Nekem sosem volt problémám az edzésekkel, ahogy azzal sem, ha azok miatt még bőven iskolaidő előtt buszra kellett szállnom. Az edzőnk minden energiát kihajtott belőlünk a vele töltött idő alatt, de minden egyes végigszenvedett percért megérte. Ezért tűnt a másfél órás edzés is mindösszesen tíz percnek.

A megszokott módon, apa várt a sportcsarnok előtt. Gyorsan bepattantam az autóba, hátrahajítottam a táskáimat és fáradtan, de nagy mosollyal az arcomon hátra dőltem.

— Neked is szia, Annácska — forgatta a szemeit és kikanyarodott a parkolóból. — Milyen volt a napod?

— Csak a szokásos. Az igazgató rám sózott egy plusz feladatot — jutott eszembe hirtelen.

— Miféle feladatot?
Meglepetten felvonta a szemöldökét.

Apa megértően bólogatott mialatt elmeséltem neki a történteket. Mindig megértett, ahogy most is. Jó szokása volt, hogy közbeszólás nélkül végighallgatta amíg magyaráztam, és csak a végén mondta el a véleményét.

— Talán el kellene engedned a haragod, kislányom — tanácsolta a végén.

Nagyot sóhajtva megcsóváltam a fejemet és elkezdtem bámulni a mellettünk elsuhanó tájat.

Talán tényleg el kellett volna engednem ezt az egészet.