Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Az utolsó emlék

– Nagy mázli volt, mert csak a karórámért mentem vissza – mondta a bátyám. – Szerintem nem számítottak rá, hogy van még bent valaki. Hugi, beszéltél már Sanderrel?

– Nem. Beteg – válaszoltam szomorúan, és felültem az ágyon.

– És ha beteg? – vonta meg a vállát Viljar. – Nem tudhatjuk biztosan. Ő is erősködött, amikor dumálni akart veled, ne hagyd magad.

Lars egyetértően bólintott, majd mindketten rám szegezték a tekintetüket, így kissé megszeppenve vettem kézbe a telefonom, hogy újra ráírjak. Beszélni szeretnék veled, átmehetnék? – ennyit pötyögtem be, majd hevesen dobogó szívvel elküldtem.

Nincs miről beszélnünk – érkezett a válasz.

Elakadt a lélegzetem, ahogy még valami felderengett lelki szemeim előtt négy évvel korábbról.

Sokat töprengtem azon, mit ronthattam el ennyire, hogy látni sem akart, miközben én legszívesebben mindig a közelében lettem volna. Túl nyomulós voltam? Tettem egy megjegyzést, amit félreérthetett? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, hogy hol siklott ki ez a baráti kapcsolat. Habár szerettem volna, ha mást irányt vesz, mégsem akartam a barátságunkat is feladni.

Annyira magam alatt voltam, hogy anyám sokszor inkább megoldotta a felügyeletemet az ilyen események idejére, de egy alkalommal nem sikerült. Decemberben Lars egy zárttermi, békés mérkőzésére elvitt engem is.

Hevesen dobogott a szívem, ahogy megpillantottam a tömzsi fiút a kapuban, és legszívesebben már a meccs közben odaszaladtam volna hozzá. Vacilláltam, hogy mi a fenét mondjak neki, hiszen ő üzente, hogy nem akar látni, én csak az okát szerettem volna tudni. Bár az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen átölelem, hátha azzal jobb belátásra bírom, mert akkor is ő volt a legeslegjobb barátom, bármi történt.

A mérkőzés véget ért, a csapatok levonultak a pályáról. A kisherceg a labdát még a helyére vitte, így remek alkalom nyílt a számomra, hogy a nyomába eredjek. A hálós zsákkal meggyűlt a baja, ezért kibogoztam neki, és a nyílást felé tartottam, hogy bele tudja ejteni a focit. Megütközve pillantott rám.

– Szia! – köszöntem rá mosolyogva.

– Szia, Nina – olyan fásultan ejtette ki a szavakat, hogy a félelem összerántotta a gyomrom.

– Ne haragudj, hogy a múltkor elkéstünk, tudod baleset volt, és... Bár nem tudom egyáltalán eljöttél-e, mert nem értünk el, és apud azt mondta, hogy... De remélem nem mondtam semmi olyat, amivel megbántottalak – egyre nehezebben ejtettem ki a szavakat, annyira zavart a szótlansága. Meredten bámult rám, és mintha cseppnyi fájdalmat láttam volna a szemében. – Nem beszélhetnénk meg?

A fiú oldalra nézett, majd a vállam felett a távolba pillantott. A száját vékony vonallá préselte, összevonta a szemöldökét, és olyan keserűséggel a hangjában szólalt meg, hogy abban a pillanatban megszakadt a szívem.

– Szó sincs ilyesmiről, de nincs miről beszélnünk. – Sietősen távozott az öltözők irányába.

Összetörten bámultam utána, a vállam megrogyott, és legszívesebben felüvöltöttem volna. Elvesztettem a legjobb barátomat. Az fájt a legjobban, hogy nem tudtam, hogy mit vétettem. Mit ronthattam el ilyen visszafordíthatatlan módon? És pont ezért feledni akartam azt a szép időszakot, ami hozzá volt köthető.

A szememből potyogtak a könnyek, mert ez a válasz pont ugyanúgy fájt, mint akkor, és egyenesen rettegtem attól, hogy megismétlődik az egész. Épp, hogy újra egymásra találtunk, nem akartam örökre elveszíteni.