Máshol

38 9 1
                                    

Pár pillanatig súlytalannak érzem magam, és abban sem vagyok biztos, hogy tényleg zuhanok. Aztán ahogy felfogom a szél süvítését a fülem mellett, minden kétségem szertefoszlik. Ha ilyen magasságból érek földet, vajmi kevés esélyem lesz túlélni. Ennek a felismerésnek meg kellene rettentenie, legalább kapálóznom kéne tehetetlenségemben. De mindenre képtelen vagyok. Csak zuhanok tehetetlenül, mintha beletörődtem volna a sorsomba.

Azt is lassítva érzékelem csak, hogy a tünde utánam lendül, és sérült szárnya ügyetlen csapásaival igyekszik elérni engem. Annyira szép, hogy szavakat sem találok rá, ahogy vaskos szőke fonata úszik utána, ahogy az onnan kiszabadult tincseket érdekes alakzatokba kényszeríti a repülés szele. Nem értem, hogy a valami miért fél tőle. Biztosan tudom, hogy nincs benne semmi félelmetes, ahogy az ártó szándéknak még csak szikrája sem.

Talán kettőt pislogok, és akkorra már mellém is ér. Megragad, magához szorít, és már ketten zuhanunk tovább. Engem pedig annyira megnyugtat, hogy ismét a karjaiban tart, már az sem érdekel, mi fog történni velünk.

– Sajnálom – súgja a fülembe a tünde –, hidd el nekem, nem így terveztem. Már túl kellene lennünk az egészen...

Nem értem, miről beszél, de amíg ezeket mondja, a fejemet védelmezőn a mellkasára szorítja, és úgy fog magához, hogy mozdulni se tudjak. A következő pillanatban elérjük a sziklás talajt, amin úgy hullámzik a felgyűlt esővíz, hogy akár felkorbácsolt óceán is lehetne. Épp csak sikerül levegőt vennem, és átszakítjuk a vízfelszínt, és egyre mélyebbre süllyedünk a zuhanás lendületétől. Fogalmam nincs mi történik, de a sziklák, amiken össze kellett volna zúznunk magukat nincsenek sehol, csak feneketlen, fekete víz.

A tünde továbbra is mozdulatlanságban tart, és nem érzem belőle a félelemnek a legkisebb szikráját sem. Ez engem is megnyugtat, legalább egyikünk tudja, mi történik körülöttünk. Még mindig süllyedünk és egyre sűrűbb körülöttünk a feketeség. Aztán hirtelen valami megváltozik, már nem a mély húz, hanem az az irány, amiből süllyedünk.

A tünde pedig ebben a pillanatban suhint a víz alatt a szárnyával, hogy tovább gyorsítsa a haladásunkat a mély felé. Még pár csapás, és világosodni kezd körülöttünk a víz, a halvány, éjszakai holdfény újra lejut hozzánk. Nem tudnám megmondani, mikor fordult át körülöttünk a világ, de már emelkedünk. Eddigre már nagyon feszít a tüdőm, szinte sikolt egy korty levegőért.

Kezd elviselhetetlen szintre emelkedni a belülről feszítő, oxigénhiányos fájdalom, amikor végre ismét áttörjük a víszfelszínt. A háborgó óceán egyszerűen csak kiköp minket, aztán tovatűnik alólunk. Ismét a sziklákon találjuk magunkat, de valahol teljesen máshol, soha még csak hasonlót sem láttam életemben. Sem ilyen erdőt, sem ilyen göcsörtös fákat... És még mindig éjszaka van, a holdfény és a csillagok ragyognak csak alá ránk.

Eleinte azt sem veszem észre, hogy a tünde még mindig mellettem fekszik, a karjai még mindig körülfognak. Kicsit gyengült a szorítása, de még nem engedett el. Ahogy felszárad a bőrömről a víz, úgy párolog ki a pórusaimból az engem megbénító varázs. Érzem, ha akarnék, újra tudnék mozogni is. Kissé felemelkedek, hogy jobban szemügyre vehessem a minket körülvevő erdőt. És ekkor szúr szemet tünde bőrének színe. Már nemhogy nem ragyog, hanem egyenesen szürke... ujjai végén a körmei feketék, és inkább egy macska visszahúzott karmaira hasonlítanak.

Összerándulok a rémülettől, ahogy felrémlik pár kép lelki szemeim előtt a korábbi küzdelemből, amikor olyan könnyedén vágta ketté a támadóinkat. Kiszabadulok két keze közül, kissé távolabb húzódok – annyira, amit még biztonságosnak érzek, de nem annyira, hogy ne tudjam alaposan szemügyre venni. Semmi nem emlékeztet most a korábbi, csodálatos szépségű és elbűvölő tündére. Az arca is szürke, beesett, félig nyitott szájában agyarakon csillan meg az éjszakai fény, szárnyai sem pillangószárnyak, tépett bőr feszül a csontok között rajtuk.
Moccanni, lélegezni sem merek, nehogy felriadjon a legkisebb zajra. Ennek ellenére félni sem félek tőle. Mármint, én, Ole, nem félek tőle. De ekkor a valami megrezzen a bőröm alatt. Ő fél, amennyire érzékelni tudom, mindkettőnk helyett retteg.

Ole ismeretlen utazásaiWhere stories live. Discover now