Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Borul a bili

Megráztam a fejemet, könnyek szúrták a szememet elkeseredésemben, de továbbra sem tudtam, mitévő legyek. Túlzottan szerettem, és nem akartam elveszíteni, főleg nem a drog miatt. Azonban éreztem, hogy ez így sokáig nem mehet, mert nem akartam látni, hogyan teszi tönkre magát.

A középső korlátnál egy ismerős arc bukkant fel. Lógó póló, csípőre tolt, bő gatya, centis haj, és még a testalkat is stimmelt. Felragyogott bennem a remény, hogy megtudok valamit.

– Ő Sander legjobb haverja, mindjárt jövök – szóltam Viljarnak, aki elbizonytalanodva bólintott, és mint akit puskacsőből lőttek ki, futásnak eredtem.

A fiú kényelmesen lépegetett, nézelődött, nem volt nehéz utol érnem.

– Szia, Elias! – kiáltottam rá, megelőzve, hogy a liftek felé forduljon, majd cuppanós puszikkal üdvözöltem. – Annyira örülök, hogy találkozunk!

– Szia, Nina! – zavartan vakarta meg a kobakját. – Így még a barátnőm sem szokott örülni nekem – nevetett kényszeredetten.

– Hogy van Beatrix? – érdeklődtem kedvesen, mert nem akartam letámadni azonnal az égető kérdéseimmel.

– Már új csajom van – legyintett.

– Oh – meglepődtem, bár annyira nem izgatott a dolog, hiszen a lány bemutatkozása számomra sem volt túl szimpatikus.

– Egy szarkavaró kis liba volt, nehogy elkezd sajnálni.

– Nem is. Figyelj csak! – kezdtem bele kicsit zavartan. – Nem tudod véletlenül, hogy Sander miért szokott vissza? Mert már a suliban is állandóan...

– Ezt nem mondod komolyan? – döbbent le Elias, enyhén borostás állát vakargatta. – Holnap jön hozzám, majd megkapja a magáét.

– De... Amikor felhívott a buliból, mondtál valamit, hogy miért kezdett újra bele, csak nem fejezted be – próbálkoztam rávezetni. – Mit akartál akkor elmondani?

Elias kelletlenül felsóhajtott, az elhaladó embereket figyelte, addig is kerülte a pillantásomat. Idegesen topogott.

– Így is majdnem leharapta a fejem – könyörögve nézett rám. – Nina, ne csináld ezt! El fogja mondani, de ő... tudod... – száját jobbra-balra húzogatva töprengett. – Ő nem beszél olyan könnyen ezekről a dolgokról. Nehezen bízik meg az emberekben.

– Nem bízik bennem? – Szíven ütött ez a kijelentés, mert bizalom nélkül fabatkát sem ért a kapcsolatunk.

– Nem úgy értettem, de benned szerintem megbízik, de attól nem könnyebb elmondani egy traumát.

– Traumát? Az anyját vesztette el, igaz? – folytattam a kérdezősködést információ éhesen. – Kórházban? – kezdett valami összeállni a fejemben, de nem tudhattam biztosan, hogy jó irányba gondolkodok-e.

– Na, állj le! – szólt rám Elias, és a liftek felé hátrált. – Én beszélek vele, de nem mondom, hogy te szóltál. Mi pedig nem találkoztunk.

– Így fogok tenni, de attól még elárulhatnád, hogy mi történt, mert ő nem képes rá – erősködtem. – Elias, kérlek! Szeretnék rajta segíteni, de tudnom kell pontosan mi váltotta ezt ki belőle – könyörögtem a karját megragadva, mert apró léptekkel haladt hátrafelé.

– Bízz benne, el fogja mondani, ha készen áll rá. – A vállamra tette a kezét. – Elhiszem, hogy ez neked is nagyon nehéz, de hidd el, nagyon-nagyon szeret téged, és mindenbe be fog avatni. – Elias mosolyogva bólintott, majd tovább állt.

Milyen trauma érhette, amit nem képes elmondani?

Nem jutottam közelebb a megoldáshoz, pedig annyira megörültem, hogy Eliasszal összefutottunk. Számat lebiggyesztve kullogtam vissza Viljarhoz, hogy elmondjam neki a nagy semmit, amit megtudtam. Siralmasnak véltem a helyzetet, egyre aggasztóbbnak.