Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Valami megváltozott

Undor söpört végig rajtam, ahogy Lisát figyeltem. A fennhéjázó stílusát, az önelégült képét, azt a szánalmas, gebe tyúkot, aki ennyire nyomult valakire, akit már rég hidegen hagyott. Képtelen voltam elhinni egy szavát is, de annál inkább bosszantott, hogy ilyen dumával állt elő. Egyre szaporábban vettem a levegőt, az autók zaját távolabbról hallottam, mert annyira hevesen lüktetett az ér a fülemben, és mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit válaszoljak, hogy porba tiporjam az önbecsülését, az agyam a karomnak parancsolt elsőként, amely erőteljesen meglendült. A tenyerem élesen csattant a lány túlvakolt arcán, zsíros érzést hagyott maga után a bizsergés mellett, amit az ütés okozott. Sosem voltam az erőszak híve, de ez már nagyon kijárt neki.

Lisa megrökönyödve kapkodott levegő után, miután lelohadt a mosoly a képéről. Pirosodó arcára emelte kezét. A döbbenete lassan méregbe fordult át, orrcimpái vészesen kitágultak, és láttam lelki szemeim előtt, ahogy egy tyúk felborzolja tollazatát, mielőtt támadásba lendül. Megemelte a karját, de mielőtt felém lendíthette volna, Sander megragadta.

Észre sem vettem, mikor jött ki az utcára.

– Mi a faszt műveltek itt? – mordult ránk, szigorú tekintettel.

Egykedvűen bámultam rá. Lisa szipogva szorította újra a kezét az arcára, amitől hányingerem támadt, ezért sarkon fordultam.

– Nina! – kiáltott utánam Sander, de meg sem torpantam. – Mit mondtál neki, te idióta liba?!

Nem érdekelt a folytatás, zárják le egymás között a dolgokat. Számomra elégtételt jelentett, hogy felpofozhattam, különösebb következmény nélkül.

***

Pénteken ebédszünetben kimentem az udvarra a focipályához. Leültem a lelátó legmagasabban levő sorába. Jól esett kint lenni a hűs, borongós időben. Bámultam a szürke felhők vonulását az égbolton, a madarak csoportos szárnyalását a magasban. Megnyugtatott a látvány, a csend. Nem volt étvágyam. Gyanítottam, ezt már nem csak műtétnek köszönhetem, de nem izgatott a dolog.

Sander bukkant fel a lelátó mellett, felsietett hozzám, és leült mellém. Biztosan látta, amikor kijöttem.

– Mi a helyzet, Nina?

– Mi lenne? – egy röpke pillanatra szemügyre vettem a komor ábrázatát, majd inkább tovább néztem az eget, hogy megnyugvást leljen az egyre jobban zakatoló szívem.

– Furcsán viselkedsz – állapította meg Sander.

– Én viselkedek furcsán? – döbbentem le.

Sander felsóhajtott, megvakarta a homlokát.

– Mit mondott tegnap Lisa?

– Nem sikerült kiszedned belőle? – vágtam vissza morcosan.

– Basszus, muszáj mindenre kérdéssel válaszolnod? – fortyogott egyre feszültebben.

– Jó – bólintottam megadóan, mert végre egy olyan alkalom nyílt, amikor talán pontot tehetek az ügy végére, amiben nagyon reménykedtem. – A helyzet az, hogy nem értelek. A kórházban még kedves voltál velem, jól el tudtunk beszélgetni. A múlt héten csak egyszer látogattál meg, a héten meg alig szóltál hozzám, közelembe se jöttél, nemhogy hozzám értél volna. Nem egészen értem, hogy mit tettem. Nem érzem, hogy én viselkednék furcsán, ellenben veled. Ja, és a hab a tortán mindezek után, tegnap Lisa azt közölte velem, hogy lefeküdtetek, legalábbis ez volt a lényeg.

– Remélem nem hitted el – szólalt meg halkan Sander.

– Nem. Azért ütöttem meg, hogy észhez térítsem.