Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Amikor a sors keresztbe tesz

Sander a járdán állt, nem messze a bejárattól. Apám egy jókora gödörből dobálta ki a földet, rendesen elcsúfította a szép, zöld pázsitot. Hirtelen teljes erőből a földbe állította az ásót, kimászott onnan, majd elégedetten szemlélte az alkotását.

– Szerinted belefér egy ember? – mutatott a lyukra apa, de a fiúra szegezte a tekintetét.

Sander elsápadt, feszengve állt egyik lábáról a másikra.

– Bizonyára, uram – felelte, egy nagyot nyelt.

– Jól nézd meg – mondta apám olyan higgadtsággal, mintha napi szinten fenyegetné meg az embereket –, mert ide fogsz kerülni, ha a lányom...

– Apa! – kiáltottam le kétségbeesetten. – Ne mozdulj, máris megyek!

Sander megkönnyebbülten elmosolyodott. Közben anya is kiért a házból, karon ragadta a fiút, úgy kísérte be.

– Állj már le, Jacob, te sem voltál piskóta annak idején – korholta apát. – Ne is törődj vele! – legyintett anyukám.

– Azért csak jól jegyezd meg, mire számíthatsz – erősködött apa.

Lars jóízűen felnevetett mögöttem. Meglegyintettem a vállát, sietve mentem ki onnan, mielőtt kidobtam volna a taccsot a szag miatt. A szobámba rohantam, magamhoz vettem a cuccaim, majd olyan dobogással száguldottam le a lépcsőn, mintha egy csorda vonulna.

A konyhában gyorsan elköszöntem anyámtól. Sandert megragadva kivezettem a házból, de azért apám is kapott egy puszit a verejtékes arcára, amitől grimaszba torzult az arcom. Még mindig az ásóval igazgatta a földet, nem hatotta meg a morcos tekintetem.

Amikor hallótávolságon kívülre értünk, halkan megjegyeztem:

– Nem szokott ő ilyen lenni, csak...

– Lányos apák ilyenek. Totál érthető – válaszolta. Kicsit már őszintébbnek hatott a mosolya.

– Nagyon rád ijesztett? – puhatolóztam félszegen.

– Hatásos volt, mit ne mondjak – nevetett fel hitetlenkedve. – Bár, ha lányom lesz, lehet, bevetem ezt a módszert – vakarta meg az állát nagy komolyan.

– Aha. Szóval, ha a lányunkhoz udvarló érkezik, és te ásóval mész az előkertbe, akkor tudni fogom, hogy időben lépjek közbe – kuncogtam.

– Szóval lesz lányunk? – Sander széles vigyorral átkarolt, magához húzott. – Tetszik a gondolat – csillant fel a szeme.

– Majd... – az arcom kipirult, a szívem a torkomba ugrott. – Egyszer... talán. – Beharaptam az ajkam, mert nem tudtam, hogy jöhetnék ki jól ebből. – De ez nagyon-nagyon távoli jövő – szögeztem le.

– Attól a technikát még lehet gyakorolni – pajkosan megemelte a jobb szemöldökét, majd végigcsókolgatta az arcom, míg a számhoz nem ért, hogy aztán szenvedélyesen megízleljen.

Nem lehetett betelni a csókjaival, az érintéseivel. Nagyon szerettem, amikor így ért hozzám, így incselkedett velem, és közben felkorbácsolta az érzékeimet. Hozzá simultam volna, de a hasam vészesen begörcsölt, ezért mozdulatlanul vártam, hogy alább hagyjon a fájdalom, illetve folytassuk az utunk.

***

A házuk a kertvárosi részen helyezkedett el. Egy földszinti épület volt, vanília színre mázolt homlokzattal. A bejárat egy kis előszobába nyílt, de onnan már rá lehetett látni az amerikai konyhás nappalira. A padló burkolat jelezte egyedül az elválasztást, mert a nappalit parkettával borították, az étkezőt járólappal. Mindenhol diószínű bútorok sorakoztak, még a beépített konyhabútor is olyan volt. A fal fehér, helyenként díszítés gyanánt szürkés-lila tapéta tarkította a falat.