Szerelmünk Záloga

57. Otthon

-- Nem, nem lesz. - szipog. - Ő.. Ő túl jó hozzám. Ő Harry Potter, a kiválasztott, az a fiú, aki legyőzte annak idején Voldemortot. - a név hallatán mindketten megborzongunk. - Miért érné be velem?

-- Én is ugyanezeket kérdeztem magamtól. - mosolyodok el halványan. - Mindig, mikor Dracoval vagyok.

-- De hisz olyan aranyosak vagytok. Ahogy rádnéz, az egyszerűen hihetetlen és földöntúli. Nem értem, mi baj lehet..

-- Az ellentétek, Ginny. - pillantok fel rá. - Téged is ezek bántanak, nem? Az ellentétek. Hogy ő híres, te nem. Az ő haja színe sötétbarna, a tied vörös. Ő félvér, te aranyvérű. Ő Potter, te pedig Weasley. De ezek még nem is olyan vészesek. Viszont én és Draco.. - nevetek fel keserűen. - Ő aranyvérű, én egy sárvérű. Ő tejfölszőke, én piszokszőke. Ő kék szemű, én zöld. De nem is ezek a bajok. Nem a külsőségek. Hisz azokat meg lehet változtatni. De a belsőt? A múltat? Azt nem. Az örökké kísérteni fog mindket, mint egy árnyék, amitől nem szaladhatsz el, mert mindig megtalál. És a lényed része, ha tetszik, ha nem. - kezd könnyezni a szemem, de nem engedem, hogy kiessenek. - És ez engem is bánt. Bánt, hogy olyan vagyok, amilyen. Hogy Dracot miattam utálta meg az apja.

-- Azért, mert a fia egy mugliszületésűvel van együtt, ez most komoly? - akad ki. - Ez nagyon gáz!

-- Hé, lányok. - nyit be Fred. - Jöttök játszani?

-- Mit játszunk? - kérdez vissza Ginny.

-- Ó, mi nem játszunk, csak Ron és George varázsló sakkot. - vigyorodik el. - De az szórakoztatóbb bármi másnál.

-- Meggyőztél. - pattanok fel az ágyról, majd felsegítem vörös hajú barátnőm. - Ezt majd még folytatjuk. - majd magam után húzom a lépcsőn.

Mikor leérünk, a szemünk elé a következő kép tárul: George és Ron egymást ellenségesen méregetve figyelik hol a másikat, hol a sakktáblán elhelyezkedő bábukat. Mellettük Fred ül, kíváncsian előrehajolva, miközben arcán egy hatalmas vigyor terül szét. Gondolom azt várja, mikor ugrik egymásnak két testvére. Maga az egész nagyon is nevetségesnek tűnt. Az is volt. Ha két Weasley testvér játszani kezd egymás ellen, annak soha sem az a vége, hogy az egyik nyer, a másik beletörődik vereségébe. Nem, az a vége, hogy átnyúlnak az asztalon és puszta kézzel kezdik fojtogatni egymást. Bár ha Molly a közelben van, ilyet nem mernek tenni.

-- Nem! Te csaltál! - háborodik fel hirtelen Ron. - A huszáromat még nem is ütötted le, de már a királyt akarod támadni?

-- Már rég leütöttem azt a szerencsétlen lovat, te idióta! - csap az asztalra George.

-- Halkabban, fiúk! - szól Ginny.

-- Hallottad, Bilius. - szólal meg George olyan hangon, ami Ront még nagyobb dühbe borította. - Kussolj be!

-- Te nekem ne mond meg, hogy mit csináljak! - pattan fel az asztaltól, majd vérben forgó szemekkel néz bátyja szemeibe. - És ne hívj Biliusnak, te seprű másolat!

-- Huhha, a kis Ronald méregbe gurult? - viccelődik George. - Csak össze ne toljam a gatyámat ijedtemben.

-- Úgy, mint 5 évesen az ágyba, mikor rosszat álmodtál? - szól bele a beszélgetésbe Fred, miközben vigyora még nagyobb lett, mint volt.

-- Te ebbe ne szólj bele, te rosszul elsült klónegyed! - sziszegi ikrének.

-- Inkább te kussolj, te ágybavizelős! - kontrázik rá Ron.

Erre George lassan felemeli fejét, ami olyan színt vett fel, mint a haja. Ökleit kiropogtatta, majd az asztalon átugorva esett neki kisöccsének. A földön fetrengve úgy tűntek, mint két civakodó kisgyerek. Majd Fred vigyora sem hagyott alább, úgy ugrott két testvérére, és szállt be a "bunyóba". Mi Ginnyvel már sírtunk a nevetéstől, mikor megéreztem a karkötőmet a kezemen.