Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Azok a fontos dolgok

– De olyan fiatalon? Csak nem – töprengtem hangosan.

– Sajnos a halál nem válogat, nem nézi az ember korát. Én sose találkoztam vele, és az apjával sem váltottunk pár szónál többet, bár akkor normálisnak tűnt – folytatta anyám a gondolatainak boncolgatását.

– Nem faggattam Sandert, mert nagyon magába zuhant – mondtam elszontyolodva.

– Tapintatos voltál – mosolyodott el anyám büszkén. – Csak az a fura... Most már nyugodtan beszélhetünk róla, igaz? Már emlékezni akarsz – érintette meg a karomat, hogy megerősítsem, mire hevesen bólogattam. – Az egyik alkalommal, amikor a meccs után én vittelek tovább titeket, valami olyasmit mondott neked, hogy számára a család a legfontosabb. Ilyet nem mond egy olyan gyerek, akinek a szülei között bármilyen probléma lenne.

A család a legfontosabb...

Magam elé révedve fókuszáltam, hogy ezzel kapcsolatban bármi eszembe jusson. Nem derengett fel semmi, ezért a közös utazásokra helyeztem a hangsúlyt, amikor minden bizonnyal együtt ültünk hátul, a mi kocsinkban, ami már hat éve megvolt.

Hűvös őszi nap volt, de az autóban hamar átmelegedtünk, bár csak én fáztam igazán, miután a lelátón ücsörögve vártam végig a mérkőzést. Középen ültem. Mitugrászt már kitettük, így ketten maradtunk hátul a kisherceggel. A bal tenyerét tanulmányoztam, mert a suliban az egyik osztálytársam elmagyarázta, hogy lehet a vonalakból jósolni.

– Látod? Ez itt az életvonal – húztam végig a mutatóujjam a fiú tenyerén, hüvelykujját körbeölelő részen. – Ebben van egy szakadás, lehet egy súlyos betegség, de miután elég erősen folytatódik, meg fogsz gyógyulni. A szívvonal mutatja, hogy hogyan boldogulsz az életben. – A tenyerén levő legfelső, erősebb vízszintes vonalon húztam végig az ujjam. Hosszasan tanulmányoztam.

– Mi a diagnózis, jósnő? – viccelődött a kisherceg.

– Van egy pár szakadás, amelyek nehezebb életútra utalhatnak. Rosszul megválasztott munkahely, vagy rossz döntések, amiket lehet, utána megbánsz. – Fürkészőn emeltem rá a tekintetem, de ő állta az enyém. – Tényleg, tudod már, mivel akarsz foglalkozni suli után?

– Nem, de nem is érdekel. Ha lesz egy szép nő az életemben, akit elvehetek feleségül, lesz egy boldog családom, akkor mindenem meglesz – ábrándozva bámult ki a szélvédőn. – A család a legfontosabb. A munkahely csak egy hely, ahová be kell járni, ahol másokat el kell viselni, de az bármikor lecserélhető. A háttér, akihez mindennap hazamegy az ember, az állandó. Ha ő támogat, boldog leszek, akárhogy alakuljon a többi.

– És már van jelölt? – huncutkodtam vele, könyökömmel az oldalát bökdösve.

– Pár év múlva megtudod, hercegnőm – mosolyodott el.

– Hercegnőnek hívod Ninát? – nézett ránk ragyogó szemmel a visszapillantó tükörből anyám.

– Igen – felelte zavartan. – De az ötletet ő adta.

– Én csak mondtam, hogy kishercegnek fogom hívni, mire ő közölte, hogy minden herceg mellé jár egy hercegnő – magyaráztam anyámnak, aki sokatmondón rám pillantott, majd újra az útra fordította a figyelmét. Összeszűkült szemmel vártam, hogy újra felém sandítson, azzal a sunyi somolygásával. A fiúra néztem, de ő az őszbe borult, elsuhanó tájat szemlélte, így alig láttam az arcát.

– Emlékszem – újra elvigyorodtam. Az arcomra szorítottam a párnát, és belesikítottam, annyira feldobott ez az emlék.

Anyám csodálkozva, de vidáman figyelte a mozdulatomat.