Őrült a szerelemért

6. Fejezet

Lia

Valóban egy börtönben töltöttük az éjszakát egy tíz perces kihallgatás miatt. Nem mintha panaszkodnék, legalább nem kellett egy órát ott ülnöm, szégyellve a nevemet, amikor csúnya részleteket mondok, hogy Rafe és én mire készültünk. Csak nem tudták ezt megtenni tegnap este? Pillanatok alatt kiléphettem volna Rafe Cameron kerületéből, nem beszélve arról, hogy nem kellene foglalkoznom a boszorkánnyal, akiről tudom, hogy otthon vár rám. Remélem, hogy 100 százalékosan a tényleges lányára figyelne, és nem pazarolja a hétvégéjét rám. Egyébként a legtöbb éjszakát egyedül töltöm, tizennyolc éves vagyok, tudok élni ellenőrzés nélkül is. Például Anna néninek most még fogalma sincs arról, hogy a rendőrség jeges padlóján aludtam, mert már nem vagyyok kiskorú. A koromnak vannak előnyei.

Ezzel eljutok oda, ahol most vagyok. Felveszem a telefonomat és a holmimat, amit az őr elvett tőlem, mielőtt rongybabaként bedobtak a cellába. Arról nem is beszélve, hogy Kakukk úrral egy egész éjszakát!

Megtudtam, hogy a nem a test miatt voltunk bezárva, senki sem említette. Kiderült, hogy a területet felügyelik, mivel a templomot megrongálták. Azt gondolták, hogy vakmerő gyerekek vagyunk, akik visszajöttek, hogy még jobban tökretegyék a helyet. Most, hogy jobban belegondolok, Kiara és barátai nem rég jártak ott, de nem arról híres, hogy tönkreteszi a helyet. Akárhogy is, óriási megkönnyebbülés, hogy elmehetek innen. Azt hittem, hogy időm még csak most kezdődik.

- Gyerünk, ti ketten. Visszaviszlek az autókhoz. - mondja Shoup seriff, és mindketten követjük őt.

Tegnap fegyverponton voltunk, ma pedig mosolyog.Lemaradtam valamiről? Lehet, hogy a rendszer valóban hamis, és Rafe kifizette, ahogy mondta. Ez megmagyarázná a módjának hirtelen vátozását. Az emberek manapság bármit megtesznek a pénzért. Lehetséges, hogy valóban nem látta a testet, és csak örül, hogy elmegyünk? Szeretném azt hinni, végül is sötét volt.

****

Nem túl hosszú út vezet vissza az autóinkhoz, és hálás vagyok, hogy nem látható a test. Nem bánom, hogy újra Rafe -re nézek, az utolsó néhány óra elég kínzás volt.

- Gondolom, a tegnap a vacsorázók végül odaértek vacsorára. - elmélkedik Rafe.

Figyelmen kívül hagyom őt, szemeimet forgatva beteges tréfáján, miközben visszamegyek az autómhoz. Megyek, hogy megkeressem a kulcsaimat a cipzáras táskában, amelyben minden holmim benne volt, amit elvettek tőlem az állomáson.

- Hol a francba vannak a kulcsaim? - kiáltom. - Nem, nem, nem. - motyogom, miközben a zsebembe is turkálok. Ezután a földön keresem, hogy hova dobhattam. Rafe csak áll és engem néz. Nem is zavartatja magát.

Felnézek rá, és látom, hogy szórakozás játszik a szemében. A karomat a mellkasomra fonva, hideg pillantást vetek rá.

- Most komolyan azzal vádolsz engem, hogy elvettem a kulcsidat? - a szívére csapta a kezét.

- Én nem mondtam semmit.

- Nem is kell mondanod semmit, látom a szemedben.

Nyögve hátravetem a fejem, és megpördülök, és visszamegyek az autómhoz. Az autó anyámé volt, és ez a kulcstartó az egyik legérzékenyebb dolog nekem.

Bemászok az autómba, és megnézem az első két helyet, ahol meg kellett volna néznem, mert ott voltak, közvetlenül ahol be kell dugni a kulcsot, hogy begyújtsuk a kocsit. A megkönnyebbülés hulláma átmos bennem mindent, felkötöm a biztonsági övet. Aztán próbálom begyújtani az autót, de nem indul. Basszus. Tegnap éjjel hagytam az autómat, lemerült az akkumulátor. Nem hívhatok senkit, mert akkor el kell magyaráznom, miért halt meg az autóm és, hogy miért voltam egész éjjel a rendőrségen. Ahogy rájövök, Rafe kihúzódik, és elhajt. Kinyitom az ajtómat az ő útjában, ő pedig kénytelen megállni. Kiszállok az autómból és az övé elé állok. Fel tartja a kezét, egyértelműen csalódottan, majd lehúzza az ablakot.

- Mi a francot akarsz? - sóhajt.

- Be tudod indítani az autómat? Tegnap este mindvégig ment a motor, így az akkumulátor lemerült. - kérdezem udvariasan, ahogy mindig is tanították.

- Nem. - jelenti ki, és elkezdi felhúzni az ablakát.

Odaléptek az ajtajához, és kinyitom. Látom a fülemből a gőzt.

- Hadd fogalmazzak újra. Kihúzod a lusta segged az autódból, és segítesz nekem! Miattad egy hallott férfi holttestét kellett cipelnem, pisztolyt mutattak rám, az éjszakát egy fagyos betonpadlón töltöttem, és a legrosszabb fájdalommal a nyakamban kellett felébrednem. Arról nem is beszélve, hogy visszatartva a hányást, kellett elmagyaráznom egy idegennek, hogy milyen piszkos lány vagyok, aki a semmi közepén találkozott veled, hogy lefeküdjünk. És már megint lefagyott az autóm, ez mind miattad van!

Kék szemei kihűlnek, ahogy kicsúszik az üléséről, és az arcomba kerül. Őszintén el is felejtettem, milyen ijesztően magas ez az ember, és ezért fel kell emelnem az amúgy is fájó nyakamat, hogy a szemébe nézhessek. Mit gondoltál Aurelia? Van választásod élni. Van halál kívánság?

- Üdvözöllek a való világban, hercegnő. - arcomba köpi a szavakat.

- Mondtam már, hogy ne hívj így. - vágok vissza.

Lép egy lépést előre, hátrafelé tol, és ezt mindaddig teszi, amíg a hátam az autóm hátsó ajtajában nem ütközik.

- Egy dolgot tisztázzunk. - nem szeretem, hogy ilyen közel van hozzám. Azt sem szeretem, hogy hirtelen mozdulatai miatt felhevültem a combom között. Beteg vagyok a fejemben? A srác fel akarja vágni a torkomat, nem pedig a hátsó ülésre dobni. Akkor miért vagyok ennyire beindulva?

Oldalra fordítom a tekintetemet, és kijáratot keresek, de ő csak ketrecbe zárja a karját az autó ajtajának keretéhez.

- Te nem vezeted ezt a műsort, és biztosan nem beszélhetsz velem így, amikor most felére vághatnám, ha akarnám. Proaktív típus vagyok. Én irányítók. Előre is gondolkodók, ezért tudtunk először kijutni ebből a rendetlenségből. - visszanézek a szemébe. - Te .. neked kéne megköszönnöd. - dadog.

- Megköszönni neked? - nevetek. - Tényleg elvesztetted az eszed. Menj ki az arcomból, kérek mástól segítséget ..

Még a mondatomat sem tudtam befejezni, mielőtt a keze a nyakamhoz ért volna. Lehajtja a fejét, én pedig megpróbálom elmozdítani a fejem, de a szorítása csak erősödik, korlátozva engem. Mintha csak azt mutatná meg nekem, hogy milyen könnyű rajtam uralkodni. Testét az enyémnek nyomja, hogy korlátozza a lábamat, hogy nehogy meg rúgjam, mint a múltkor. Érzem a dudorát a hasamnál, és egy pillanatra vissza tartom a lélegzetemet, mielőtt rájövök, hogy ez rossz ötlet, és így újból lélegzetét veszek. Hálásnak kell lennem a levegőért, amíg tart.

- Figyelmeztetlek, kerüld az utamat. Nem adok neked újabb esélyt. - tanácsolja.

Nyelek a szavaira. Miért hagyom magam gyengének tűnni neki? Csak azt tudom, hogy megeszi ezt, mert táplálja az egóját. Keményítem a pillantásomat, elveszítve minden félelemérzést a szememben, mielőtt elgurítanám őket.

- Unatkozom. Beindítod az autómat, vagy mi? Minél hamarabb megteszed, annál hamarabb tudunk minél távolabb kerülni egymástól.

Azt várom, hogy akkor megöl, de csak értetlenül nézi a reakciómat, és elengedi a nyakamat.

- Még szerencse, hogy ugróvezetékek vannak hátul. - kinyitja az autója csomagtartóját.

Lassan lélegzetemet fújom ki az orromon, és már a testem is ellazult. Ezután a legtisztább vigyort vakolom az arcomra.

- Tökéletes. - mondom könnyedén, miközben a bal szemem bosszúsan megrándul.