|Emléked Fogságában|

Harminchetedik

- Ne járkálj a múltban - suttogta. - Koncentrálj a jelenre - lapozott a könyvben, de én tudtam, hogy egyszer el kell mondanom mindent, amit tudnia kell.

- Igazából csak eszembe jutott a nap, amikor börtönbe vittek téged - pillantottam ki az ablakon, mire Aaron plafon felé pillantott, jelezve, hogy unalmas téma következik. - Akkor a szívem mélyén valami azt súgta, hogy a férfi, aki ott áll lehajtott fejjel....éreztem, hogy ártatlan - fürkésztem Aaron arcát aki hosszan kifújta magát. - Volt valami a kisugárzásodban...valami tiszta és nemes - ráncoltam a szemöldökömet, mire a homlokát a takaróba nyomta.

- Bébi! Hagyjuk ezt! Csak nyolc évet töltöttem fogságban! Nem kell túlozni!

Ekkor nevetve puszit nyomtam a tetovált tarkójára. - Akkor is ártatlanul voltál rácsok mögött...

- Azt akarod, hogy mérges legyek rád?! - egy mozdulattal megfogta a csuklómat, óvatosan lebirkózott és a szemembe nézve lehajolt hozzám, majd szenvedélyesen megcsókolt. Amikor elengedte a kezem, az arcára helyeztem, lábammal átkaroltam a fenekét és közelebb húztam magamhoz.

- De azért remélem, hogy nem haragszol rám miatta...mármint... - suttogtam a csókunba, de Aaron nem akart elengedni. - Hm! Később megbeszéljük! - fordultam lassan meg, de ekkor váratlanul egy gyors mozdulattal az ágyról a padlóra zuhantunk. Én Aaronra estem, aki a fejét fogva szitkozódott. Én nem tudtam abbahagyni a nevetést, ezért lassan feltápászkodtam a padlóról, majd megvakartam a kutyus fejét. - Ne haragudj! Nem tudtam, hogy ilyen közel vagyunk a széléhez - magyaráztam, miközben Aaron mérges tekintettel fürkészte az arcomat. - Azért szeretsz, igaz? - biccentettem oldalra a fejem, majd a szájához értem, kicsit összenyomtam és mély hangom válaszoltam. - Igen Ariana, nagyon szeretlek!

Azt hiszem, hogy sikerült kiakasztanom, mert egyedül hagyott. Mivel egyedül voltam, úgy gondoltam, hogy sétálok a japán kertbe és felhívom a nővéremet. A napsütésben közelebb tettem magamhoz a telefont, mert sötét volt a képernyő. Az összefogott hajamon végig simítottam a tenyerem és hunyorogva kerestem meg a nővérem telefonszámát. A piros hídnak támaszkodva figyeltem a patakot és a pici szitakötőket, amik víz közelében repültek, miközben a nővérem felvette a telefont. - Szia! Már hívni akartalak! Hogy vagy, mit csinálsz? - mosolyogva vártam a választ, ám a vonal tulsó végén, szokatlan hang csapta meg a fülemet. - Te sírsz? - suttogtam összeráncolt szemöldökkel, de a nővérem még mindig nem válaszolt. Hátborzongató érzés kerített hatalmába, ezért nagyot nyelve a fehér lapos talpú cipőm orrát fürkésztem. - Nővérkém? - suttogtam.

- Emlékszel még rám? - ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Előre pillantottam, a múltam pedig utol ért. Emlékeztem a férfi hangjára, mintha csak tegnap történt volna. Amikor tudatosult bennem, hogy ki beszél, mintha egy világ omlott volna össze bennem. A híd szélébe kapaszkodtam, hogy ne essek össze. A lábamat összeszorítottam, a fejemet lehajtottam, mert úgy éreztem, hogy bármelyik percben elájulhatok. Az életben vannak olyan pillanatok, amikor az ember azt hitte, hogy megszabadult a múlttól és a rossz dolgoktól. Aztán a jelenben kell rájönnie arra, hogy ha a múltban valami nem fejeződött be, az előbb utóbb utolér. - Nyolc éve! Emlékszel, szépségem? - a hideg végigfutott a gerincemen, miközben újra hallottam a férfi hangját, aki azon az éjszakán megerőszakolt.

- Mit akarsz? Mit csináltál a nővéremmel?! - idegesen túrtam a hajamba, csak egy pillanatra képzeltem el, hogy ez a mocskos rohadék hozzáér.

- Szívesen csinálnám azt vele, amit veled, de más terveim vannak!

- Ariana! Hívd a rendőrséget! Hívd a rendőrséget! - a háttérben kiabált a nővérem, de a férfi egy csattanás közepette csendre intette.

- B...bármit megteszek! Bármit, csak ne érj hozzá! Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, Istenre mondom, hogy megöllek! - sziszegtem a híd közepén állva, de ekkor a férfi mély hangon elnevette magát. Még mindig nem akartam elhinni, hogy mi történt. Bármit megtettem volna, hogy ennek vége legyen, de azt hiszem, hogy a sors ma nem nekem kedvez.

- Ügyes kislány! Nem csalódtam benned! Akkor mondom, hogy mi lesz! - sziszegte, de a nővérem, csak sírt és sírt. - Most otthon vagy! Azt mondom, hogy fogd meg magad és gyere ide hozzám! De most szólok! Ha a szerelmed tudomást szerez erről, akkor először megbaszom, aztán fejbe lövöm a nővéredet! - nem bírtam tovább, ezért leguggoltam és a számra szorítottam a tenyerem, hogy ne kiabáljam el magam. Másodpercek döntöttek, most a nővérem biztonsága volt a tét. Tudtam, hogy ez a férfi nem hazudik, valóban megteszi az ígéretét. Jobbra balra fordítottam a fejem, a káosz közben nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Végül gyorsan befutottam a japán házba, az ajtót magamra zártam, majd az egyik éjjeliszekrény egyik rejtett fiókjához léptem, mert tudtam, hogy Aaron mindenhol tart fegyvert.

- Hol vagy most, te rohadék?! - kiabáltam könnyes szemmel.

- Inkább azt kérdezd, hogy hol találkozunk - súgta. - Találkozunk ott, ahol minden kezdődött! De jól jegyezd meg! Ha Aaron tudomást szerez erről, akkor véged! Neked és a nővérednek is annyi! Kibelezlek titeket!

És ekkor bontotta a vonalat. A másodpercek alatt a padlóra ültem, miközben két kezemet a fejemre tettem. Az egész világ forogni kezdett velem. Vissza kellett mennem a pokolba, ahol minden kezdődött. Tudtam, hogy hova kell mennem, csak azt nem tudtam, hogy mi vár ott rám. Émelyegtem és remegtem. Nem voltam ura önmagamnak. - Oké...meg kell tenned! - a fehér rongy alatt található fegyvert hátra, a farmer övem szorítása alá csúsztattam, majd szorosabban felfogtam a hajam és kifújtam magam. - A nővéred érdekében! Meg kell tenned - és ekkor kiléptem az ajtón. Lesz, ami lesz. Ha ez lesz a vég, hát bátran áldozom fel magam a szeretteim  biztonságának érdekében.