Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Dereng a múlt

– Sander még mindig nagyon kedvel – szólt Lars szignifikánsan, majd elábrándozva folytatta. – Régen kis hercegnek hívtad, mert pont akkor olvastad azt a mesét. Mi meg cukkoltuk miatta, mert akkor ő volt a legkisebb a csapatban – elmosolyodott. – Nagyon jóban letettek, a többiek meg piszkálták, hogy te vagy a csaja, de nem mer megcsókolni. Meg akarta próbálni, de befenyítettem, hogyha egy ujjal is hozzád ér, eltöröm a kezét.

Érdeklődve hallgattam a történetet, ami valamiért szintén az elmém egy eldugott zugának fogságába került. Jól esett, hogy a bátyám ilyen figyelmes volt akkor, még ha egyébként állandóan szívjuk egymás vérét.

– Már bepróbálkozott? – szegezte nekem a kérdést Lars. – Suliban az évfolyamodra jár, ha jól tudom.

– Igen, már bepróbálkozott – bólintottam óvatosan. – De miért hullott ki a csapatból?

Bratyó gondterhelten felsóhajtott, maga elé révedt. Az egész lénye baljóslatúvá vált, amitől mérhetetlen szomorúság árasztotta el a bensőm.

– Volt egy elég kemény időszaka. De, ha ez a dolog komolyabbra fordul köztetek, majd ő elmondja. Most vedd be a gyógyszert, anya küldi – az ujjai között fogta az apró, fehér tablettát, az éjjeliszekrényről levette a pohár vizet, amit behozott.

Rendesen felültem, lelógattam a lábam az ágyról, engedelmesen lenyeltem a pirulát, megittam az összes folyadékot, és imádkoztam, hogy minél hamarabb hasson, mert rémesen lüktetett a halántékom, miközben mintha láthatatlan karmok akarnának megfosztani a skalpomtól. Ekkor egy olyan dolog történt, ami már évek óta nem; Lars átölelt. Szorosan tartott a karjában.

– Soha többé ne merj így rám ijeszteni – mondta halkan.

A szememben könny gyűlt, annyira elérzékenyültem. A szívem megtelt szeretettel az irányába, és ebben a pillanatban boldog voltam, hogy ő a bátyám.

– Sajnálom, hogy elrontottam a bulit. Elhiheted, nem akartam. Emily...?

– Még jól is jött ki a dolog – húzódott el tőlem egy sokat sejtető mosoly kíséretében. – Nagyon meghatottam, hogy így törődtem veled.

– Összejöttetek? – érdeklődtem egyre izgatottabban.

– Ja – bólogatott vigyorogva. – Ha így alakulnak a dolgok, őt lehet, még haza is hozom.

– Anya nagyon örülne neki – vidámság terült szét az arcomon. Nagyon lelkes voltam, hogy a bátyám végre talált egy olyan lányt, aki mellett talán megkomolyodhat.

– Kicsempészlek a fürdőbe, mert förtelmes szagod van – fintorgott Lars. Felpattant az ágyról, az ajtóhoz ment, hogy hallgatózzon, amíg összeszedtem pár holmit a fürdéshez.

Ahogy kinyitotta az ajtót, hallottam, hogy a konyhában a szüleink beszélgettek, de nem értettem miről, még mindig szörnyen tompult a fejem. Annyi biztos, kellő távolságban voltak, így lábujjhegyen osontam a fürdőig. Halkan becsuktam magam mögött az ajtót. A kis helyiséget kék csempével burkolták, fehér bútorok kaptak helyet benne. A törölközőkkel teli szekrényre tettem a holmimat, kibújtam a bulis szerkómból, majd a zuhanytálcára lépve megengedtem a vizet, a vízsugár alá álltam, és hagytam, hogy a hajamon, valamint testemen végig folyjon.

Hatott a gyógyszer, vagy a víz kellemes simogatása enyhítette a másnaposságomat, kicsit enyhülni kezdtek a tüneteim, így újra gondolkodóba estem.

A tűző nyári napon kicsiny bárányfelhők osontak, de sosem állták a Nap útját, így nem vetült ránk hűsítő árnyék, vagy bármi hasonló. A focitábor helyszínéül szolgáló füves pálya mellett találtam egy hatalmas fűzfát, melynek ágai lágy függönyként hulltak alá a magasból. Annak a tövébe vackoltam magam.