"A börtön szar. Ártatlanul börtönben lenni még szarabb. Az életem igazságtalan és veszélyes.
A jövőm törékeny és kilátástalan, a jelen pedig a földi poklot jelenti számomra. Legnagyobb értéket a levegő jelenti számomra, bár a cellám rácsai mögött et...
A testőr levette a szemüveget, hajára helyezte, majd egyenesen a szemembe pillantott. A másodpercek és a percek örökkévalóságnak tűntek. A szívem hevesebben dobogott, idegen gyomorgörcs kerített a hatalmába, miközben a fejét rázta.
- Mr. Díjaz! Nagyon sajnálom, de...de a testvére...
- Marco?! - húztam össze a szemem, miközben elhagyott az erőm. - Mi van Marcoval?!
- A testvére meghalt! N...nagyon sajnálom, Mr. Díjaz - tekintetét lesütötte, miközben remegő kezekkel tenyerembe temettem az arcomat.
Tegnap este 20:15, San Diego Kalifornia
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az utolsó emlékem a testvéremről teljesen elhalványult. A szálat ami összeköt minket az évek teljesen szétszakították. Aaron Díjaz ma csak egy ismert név a számomra, bár a vér mindig összeköt minket. Halálunk napjáig lesz köztünk egy láthatatlan szál, ami összeköti nevünket és talán a sorsunkat is. Én mindig úgy tartottam, hogy az ember nem választhatja meg családtagjait, viszont én bármit megtettem volna, hogy a nevem ne Díjaz legyen. Miután Aaront börtönbe csukták éltem a saját életem, de rengeteg gondom volt, amit segítség nélkül kellett megoldanom. Éltem az életem és reménykedtem abban, hogy a káosz ami körülvesz engem, eltűnik. A probléma az, hogy Aaron Díjaz szabadulása után rengeteg probléma a nyakamba zúdult. Hogy miért? Mert kettőnk közül én vagyok az, aki mindent túlél.
- Zavarhatom egy percre, Mr. Díjaz? - Zerra telefonnal a kezében lépett be a nappaliba. Teával a kezemben a vállam felett felé pillantottam, szemöldökömet ráncoltam. - Van egy kellemetlen hírem az ön számára - elpirulva lépett felém, én csak belekortyoltam a teába. Szép volt az este. A dombtetőre épített házból összehúzott szemekkel fürkésztem a sötétbe öltözött várost. San Diego a hatalom és a pénz városa. Ezt sok városról ellehet mondani, de itt élni tényleg egyenlő a hatalommal.
- Milliószor elmondtam neked, hogy nem kell zavarban lenned a társaságomban, Zerra - helyeztem az asztalra a csészét. - Ki keres? - ekkor nagyot nyelve a szemembe pillantott.
- Olaszországból keresik önt! Zagaresi Klán vezére! - suttogta, miközben a készüléket a vállához szorította. Sziszegve és összehúzott szemekkel fürkésztem a készüléket. Olaszországhoz csak a testvéremnek van köze, hiszen onnan exportálják a kokaint. A kérdés már csak az, hogy mit akarnak tőlem. Közvetlen kapcsolatban nem vagyok velük, csak a nevüket és a hírnevüket hallottam. Nem tudtam, hogy miért engem keresnek, de semmi jót nem éreztema dologgal kapcsolatban.
- Jólvan! Add ide kérlek - fehér nadrágomba helyeztem a kezem, majd az ablakhoz állva a fülemhez helyeztem a készüléket. - Buona Serata! Posso aiutare? - a padlót fürkészve összehúzott szemekkel hallottam, hogy a vonal túlsó oldalán egy férfi rekedtes hangon elneveti magát.
- Sí! - a torkát köszörülve felsóhajtott. - Ezért magát hívtam! Lenyűgözően beszél olaszul, Mr. Díjaz - a plafon felé pillantva oldalra biccentettem a fejem, közben türelmesen vártam, hogy tovább folytassa, de néma csend telepedett a vonal túlsó végén.
- Akkor gondolom azt is elmondja, hogy miért hívott - a kanapé széléhez támaszkodtam, mert tudtam, hogy az olasz maffiózók okkal keresik a másikat. Mindig akarnak valamit, vagy rosszabbik esetben figyelmeztetni akarnak. Az akcentusa jól érezhető volt, de tudtam, hogy csak ezzel akar rám ijeszteni. - Nekem nincsen közöm a kokain mozgásához, ha erről akar velem tárgyalni!
- Tudja, hogy a két Díjaz testvér közül melyik a veszélyesebb? - suttogta fenyegetően. - Nem a testvére, hanem maga! És tudja, hogy miért? - ekkor a sötét éjszakába pillantottam. A kertben a lámpák nem égtek, szokatlanul nagy volt a csend. Az én házamat nem szokták biztonsági őrök figyelni, ezért minden felelősség rajtam múlik. - Ebben a pillanatban tíz emberem van a házában! Három ember van a kertben, kettő az alaksorban és öt ember pontosan a maga háta mögött. És tudja, hogy miért vannak öten maga mögött? - a vállam felett hevesen dobogó szívvel hátra pillantottam, de próbáltam nyugodt maradni. Tíz ember...pár percen belül átkozott vérfürdő lesz a lakásomból.
- Mert elég lenne öt másodperc ahhoz, hogy elintézzem őket! - tűrtem fel az ingem gallérját. - Mit akar?
- Meg sem ilyed attól, hogy körbe vettük a házát? - ekkor lassan megfordultam és szembe találtam magam öt férfival. Az arcukat nem láttam mert fekete ruhát és maszkot viselnek. Mind az öten fegyvert szegeztek rám. Normál körülmények közt ez elég lenne ahhoz, hogy meneküljek, de én közel sem voltam átlagos. Tudták. Ezért tízen.
- Jobban érdekel az ok - fürkésztem az embereit. - Ide figyeljen - támaszkodtam neki a kanapénak, miközben a házban még mindig felém szegezték a fegyvert. - Bokatöréssel, bordatöréssel és pár zúzódással haza engedem a cicáit - suttogtam. - De ha az életemre törnek, akkor csak darabokban tudom haza engedni őket a családjukhoz - amint széttártam a kezem, váratlanul az egyik meghúzta a ravaszt. Lassított felvételben láttam, hogy a golyó egyenesen a vállam felé repül. Egy golyó elől lehetetlenség elhajolni, kivéve, ha szar a célzás. A golyó apró szilánkokra törte az ablakot. A vállam felett a szilánkokat néztem, amik a szemem előtt a padlóra estek. Hevesen dobogó szívvel mérgesen megráztam a fejem. Kevés dolgot tudnak rólam és a munkámról. A testvéremmel sokban különbözünk, ez érezhető is. Nyolc évvel ezelőtt mindenemet odaadtam volna a testvéremnek, de szabadulása után jöttem rá arra, hogy bármikor képes kést döfni az ember hátába, attól a perctől fogva a bizalom pedig elhalványul. Teljesen. De, hogy mi történt a múltban? Az igazságra mindig fény derül. - Az Isten irgalmazzon, barátom! - a telefonomat a farzsebembe süllyesztettem, majd végig néztem az öt emberen, akik minden mozdulatomat óriási szemekkel figyelték. A testvérem hibájából szállt rám az olasz maffia. Az okát még nem tudom, de kiderítem. Ezt nem fogom szó nélkül hagyni. Ha elbukok is, legalább küzdöttem ellenük. A fejemet rázva a kandallóhoz sétáltam, egy hirtelen mozdulattal vettem a kezembe a parázs kaparó vasat és egy erőteljes mozdulattal az egyik ember mellkasába dobtam. A hegyes vas úgy hatolt át rajta, mint kés a kenyeren. Két térdre ereszkedett, a kezét a vérző vashoz helyezte. A vörös vér gyorsan szivárgott a testéből. Elárasztotta a fekete ruháját, elfogyott az ereje, majd miközben keresztet rajzoltam magam elé, oldalra dőlve a padlóra zuhant. - Gondolom a házvezetőnő ezt nem fogja feltakarítani! - és teljes testtel megindultam előre.
Isten kegyelmezzen azoknak, akik életemre mernek törni!
