JeauLove

SUGA

A biszexualitás nagyon király dolog.

Nem, de most komolyan.

Anélkül zúghat bele az ember a legjobb barátjába, hogy azon aggódna, vajon meleg-e az illető, mert az. Vagyis félig. Bár Daichit ismerve inkább háromnegyedig. Ami jó. Mert én is fiú vagyok. Így eggyel kevesebb akadállyal kell megküzdenem.

És hogy mi a rossz benne?

Hogy a lányok is játékban vannak. Legfőképpen egy lány. Egy, akit még korábbról ismer, mint engem. Egy, aki szintén kapitány. Egy, aki kedvesnek és félénknek tűnik.

De nem kell bedőlni neki. Ismerem eléggé Michimiya Yuit ahhoz, hogy tudjam, van ám neki egy olyan oldala is, amit nem mutat mások felé. Főleg nem annak a fiúnak, aki tetszik neki. Egy sötétebb oldala. Egy gonosz, yandere, ijesztő oldala, és mindenkire veszélyt jelent, aki-

Jó, oké, viccelek. Nincs neki. Túlságosan egysíkú személyiség hozzá. Pedig akkor talán kedvelném is. De nem, ez a lány a legegyszerűbb ember, akit valaha láttam.

Bár nem beszélünk sokat. Lehet, hogy ha több időt töltenék a társaságában, érdekesnek találnám, de... Ew. Nincs az az isten, hogy öt percnél több ideig viseljem el őt, és az érzés – szerencsére – kölcsönös.

Ellenségek vagyunk.

Ez háború.

És a győztes jutalma Sawamura Daichi.

***

– Hé, Daichi! – integetek a fiúnak kedd reggel, a röpiterem bejárata mellett. – Később jöttél, mint általában.

– Áh, igen – nevet a fiú, zavartan megdörzsölve a tarkóját. Aranyos. – Idefelé jövet összefutottam Michimiya-sannal, és beszélgettünk egy kicsit.

A kezem ökölbe szorul. A korábbi jó hangulatom odalett. A fenébe is, hogy Daichi a város másik felén lakik! Így nem tudok együtt jönni vele, és, izé, megóvni őt az efféle incidensektől.

– Értem – erőltetek mosolyt az arcomra. Daichivel az öltöző felé indulunk.

– Hé, tudom, hogy utálod, de próbálj meg egy kicsit befogadóbb lenni – mosolyog.

– Nem utálom. Csak nem bírom elviselni őt.

Daichi sóhajtva megcsóválja a fejét.

Az öltözőbe érve intünk Asahinak, akinek éppen Noya magyaráz valamit nagy hévvel, aztán egymás mellé ledobjuk a táskánkat. Emiatt is előnyben vagyok: Michimiya nem öltözhet együtt Daichivel. Haha! Hogy felfújná magát mérgében, ha tudná, milyen látványt hagy ki nap mint nap!

– Gyerekes vagy, ugye tudod? – kuncog Daichi. Megvonom a vállam. – Pedig jóban is lehetnétek. Hasonlít a személyiségetek.

– Mi? Dehogy is! – vágom rá. Hogy az én és ő hasonlítanánk? Ugyan már!

– De – bólogat Daichi, áthúzva a fején a pólóját. – Mindketten kedvesek vagytok. De nagyon motiválóak is. Már azzal több kedvem van a naphoz, ha veletek lehetek.

Erre a mondatra érzem, hogy pír kúszik az arcomra. Ha nem említette volna azt a hülye lányt is velem együtt a mondatban, már azt hinném, bókolni próbál, de így... Minek foghatom ezt fel? Egyszerű megállapításnak? Baráti kedvességnek?

Összefonom magam előtt a karom. – Akkor sem hasonlítunk.

Daichi megint nevet. – Tény, hogy ő sokkal, izé, békésebb nálad, barátom.