Édenkert | ÉK-sorozat I.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

-Mondtam is, hogy komolyan gondolom, Ophelia. -meg inkább mosolyogni kezdtem szavain, de közben annyira hitetlenkedtem ezen a helyzeten. Nem gondoltam volna soha, hogy mi ketten valaha is így leszünk, ennyire egymásba gabalyodva, de most, határozottan úgy érzem, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett.

Közben viszont azon gondolkodtam, hogy mennyire lenne bátorsága nyíltan kimondani azt, amit szeretnék hallani tőle. Persze nem akartam siettetni, de kíváncsi voltam, hogy mikor kérdez rám.

-És ez miből áll? -igen, picit terelni akartam a jó válasz felé, hátha veszi a fonalat.

-Ezt majd hozzák a napok. -a mosolyom nyilván nem fagyott le az arcomról, de az biztos, hogy veszett az erejéből a szavai után. A bajnak gondolkodnak a nők ennyire túl mindent?

-Ja, vagy úgy. -motyogtam, de nem akartam elrontani a hangulatot, így csak közelebb hajoltam hozzá, és felemeltem a fejemet az övéhez. Néztük egymást egy darabig, ami kínosnak bizonyult volna, de mikor orrát az enyémhez érintette, mindent feloldott bennem. -Valamit csinálni kellene. Alig tudunk egymásról valamit.

Mikor elgondolkodott, gyanúsan méregettem, és imádkoztam, nehogy túl nyomulósnak gondoljon, majd mikor hátrébb tolt magától, egy pillatantra le is dermedtem.

-Rólam azért már tudsz pár dolgot. -utalni akart az interjúra, mire megforgattam a szemeimet.

-Az rendben van, de csak ami a munkámhoz kellett. Rólad semmi személyeset nem tudok. -bólintott ő is egyet, majd magam köré csavartam kezeimet. -Egyébként is, te viszont semmit nem tudsz rólam. Te nem vagy kíváncsi rám?

-A hétvégén van valami programod? -vigyorogva néztem fel rá, majd nemet intettem a fejemmel, amit meg is bántam, mert eszembe jutott Nate. -Ú, itt lesz a bátyám péntektől. -bár igazából Nate biztosan örülne, ha elmennék randevúzni végre. -Bár, szerintem feltalálná magát...

-Akkor elviszlek valahova.

-És mit fogunk csinálni? -remélni tudtam csak, hogy valami vidámat és számomra is izgalmas programra gondol. Mondjuk valami átlagosra.

-Öltözz elegánsan. -vágta hozzám csak úgy mellékesen, mire megforgattam a szemem. -Most úgy forgattad a szemem, mint én.

-Gyorsan tanulok. -szenvtelenül vágtam oda, majd meginogtam a forgolódásomban. -Szerintem vacsorázni fogunk.

-És ezt mégis honnan állapítottad meg? -halványan mosolygott közben, tehát gondoltam, hogy igazam lehet.

-Lássuk. Említetted, hogy nem szeretsz rendezvényekre járni, csak ha muszáj, tehát azok kilőve, mint mozi, vagy színház, vagy galériák. Oké, a mozi elvből is nevetséges feltételezés lenne, de...

-Miért lenne nevetséges? -halál komolyan kérdezte meg, amitől én is elkomolyodtam.

-Ugye, ezt nem kell megmagyaráznom. Az egy felesleges, értelmetlen hely, ahova az emberek igazából azért járnak, mert annyira nem tudnak kreatívabb programot kitalálni, hogy máshova menjenek, vagy azért, mert azonnal látniuk kell az adott filmet.

-És én még azt hittem, hogy szeretsz moziba járni. -na, pontosan ezért kell megismerkednünk.

-Látod, miket tudhatunk meg egymásról. -böktem játékosan a karjára, majd megnyitottam a telefonomat, hogy ránézzek az időre. Késésben voltam, és ez szörnyen hangozhat, de nem akartam késni. -Lassan indulnom kell, nem késhetek a gyakorlati újságírásról.