Egymás ellen (1.)

3. fejezet

Queen:

A fivérekkel nyugodtan ültünk a kanapékon, miközben a testőrként funkcionáló hústornyok is rezzenéstelen arccal tűrték, hogy a kommandósok fegyvert szegezzenek a fejükhöz. 

- Micsoda meglepetés! Váratlan vendégek! - örömmel a hangomban kiáltottam fel, és önelégült mosoly terült el az arcomon. Természetesen a FBI-osok mereven igyekeztek minket sakkban tartani, de érezhető volt a meglepett feszültség a nyugodt viselkedésünk miatt. 

- Megkínálhatom Önöket valamivel? - néztem rajtuk körbe negédesen, mire egy ismerős horkantást hallottam hátulról. Meglódult a szívem, ahogy az első sor közül kivált egy magas, szintén feketébe öltözött ügynök.

- Milyen vendégszerető vagy Queen! - mosolygott rám undorodva, mire elégedett mosoly terült el az arcaimon. A jelenléte egy időben kavart fel jó és rossz értelemben is. Egyszerre szerettem volna hozzábújni és elszaladni tőle...

- Hát.. igyekszik az ember.. - dőltem hátra, mire a fegyvereket rám élesítették. Milyen kis kedvesek...

- A táskát! - vakkantotta el magát Zack, mire az egyik beöltözött kolléga elvette előlünk és az íróasztalomhoz vitte. A fivérekkel összevigyorogtunk. Persze tudtuk mire számítottak, és azt is tudtuk mit fognak benne valójában találni...

- Ez mi a franc? - bődülte el magát a férfi, mire a társa mellészegődve vizsgálta végig a monopoly készletet, amit a táska rejtett.

- Játszani készültünk... csatlakoznak hozzánk? - Diego önelégült hangjával igyekezte tovább ingerelni őket, ami láthatóan sikeres volt, mert a szólított vörös fejjel trappolt oda hozzánk és nézett rajtunk végig.

- Letartóztatni! Mindenkit! - ordította el magát, amire egy szempillantás alatt sort is kerítettek az FBI-osok...

Mindenkit letepertek a földre és hátrabilincselve a kezeinket sorban vezettek ki minket az irodámból. Én maradtam utoljára. 

Zack ezt az utolsó kétségbeesésében csinálta... nem volt bizonyíték a kezében, valójában alig pár órát ha le tud ültetni minket... de gondolom az utolsó szalmaszálként abban hitt hátha valamit kiszed belőlünk... Amikor engem is kivezetett egy ügynök, a férfi és a társa az ajtóban állva, karba tett kézzel figyelt engem.

- Nem gondoltam, hogy ilyen mélyre süllyedsz... - nézett végig rajtam megvetően. Tőrként érte a szívemet a viselkedése, de a szerepemből egyetlen pillanatra sem zökkentem ki...

- Mélyre? A társasjátékozást már így elítélik? - néztem rá meglepetten. - Tényleg nem tudtam hogy már ez is illegális... - bociszemeket meresztettem rá, és játszottam az ártatlant, ami újfent csak feldühítette.

- Pontosan tudod miről beszélek - úgy sistergett a hangja, mintha parázs lett volna. Éreztem a feszültséget ami belőle áradt, és ahelyett hogy hagytam volna lehiggadni, tovább feszítettem a húrt.

- Miről? Mélyen tisztelt biztos úr... - közelebb hajolva  néztem kihívóan a szemébe. Egy pillanatra láttam a tekintetében az elbizonytalanodást, de rögtön megvetés váltotta fel.

- Lehet hogy ez a stricidnél bejön, de nálam felesleges próbálkoznod... - enyhén elnyílt az ajkam a megszólalására. Azt hiszem ezzel betette nálam a végső döfést. - Azzal ne is próbálkozz, hogy majd egy cellába téve kielégítheted az igénye..- egy váratlan és gyors mozdulat volt, amire sem az előttem lévő sem a mögöttem a bilincsemet fogó személy nem számított. Hátra majd azzal a lendülettel előre rántottam a fejem. A célom a homloka volt, de a magasságkülönbség miatt az orrát értem el. Hatalmas erővel fejeltem le...