|Emléked Fogságában|

Huszonkettedik

- Érdekes volt hallani, hogy mit gondolsz rólam - suttogta még mindig közel hozzám. A szívem gyorsan zakatolt, a bőröm libabőrös lett a mély, kifinomult hangjától. - De tetszett, hogy ennyire ismersz már!

- Nem tudom, hogy ismerlek- e - vallottam be őszintén, miközben lassan a falnak támasztottam a hátamat, ő pedig megtámasztotta alkarját a fejem mellett a fal felületén. - És nem tudom, hogy mit érzek irántad - suttogtam könnyes szemmel. Aaron valóban nyugodt és megfontolt volt. Nem szorított sarokba, inkább csak izgatóan közelebb került hozzám. Úgy csinálta, hogy én vágyjak a közelségére. - Azt tudom, hogy valami van köztünk és tudom, hogy a történtek miatt nem kéne éreznem irántad valamit, de...

- De? - suttogta még mindig a szemembe nézve.

- Úgy érzem, hogy fontos vagy a számomra - fürkésztem a puha ajkát. Vajon milyen íze lehet az ajkának? Milyen érzés lehet, amikor hozzám ér és megízleli az én ajkamat? Aaron nem válaszolt, csak felsóhajtott és hátra lépett egy lépést. Úgy láttam rajta, mintha csalódott volna, ezért összehúzott szemekkel megráztam a fejem.

- Menjünk ebédelni - adott nekem utat a kezével. - Ehetünk, ha szeretnéd!

- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem értetlenül. Ő csak kinyitotta nekem az ajtót és megint azzal az ijesztő, hatalommániás tekintetével pillantott a szemembe. Tudtam, hogy két személyisége van, ezért is rabolta el a figyelmemet. Nem tudom, hogy mi váltotta ki benne ezt a viselkedést, de végzetesen vonzott engem.

- Nem - fürkészte a padlót. - Inkább menjünk ebédelni!

Az ebéd csendben telt. Nem mertem a szemébe nézni, valami azt súgta, hogy jobban is teszem. Akkor változott meg a hangulata, amikor elmondtam neki, hogy fontos a számomra. Talán megijedt valamitől, vagy csak az érzéseim viszonzatlanok és ez miatt próbálta terelni a témát? Vajon tényleg csak egy játékszer vagyok a számára? Ebéd közben egyszer sem pillantott felém ő csak csendben evett, néha megköszörülte a torkát. - Felmegyek a szobámba - toltam hátra az arany színű párnával kipárnázott széket. Aaron felvont szemöldökkel emelte rám a tekintetét.

- Az udvarra és a japán kertbe is kimehetsz, ha szeretnél - nem válaszoltam, csak lassan bólintottam és terveim szerint a bejárati ajtó felé sétáltam volna, de helyette megtorpantam, mert a galériában gyengéd és udvarias volt velem, most viszont megint rideg és távolságtartó volt.

- Nem tudom mire vélni a hangulatingadozásaidat - suttogtam magam elé, ő csak tovább evett, mintha nem is hozzá beszélnék. - A galériában...minden tökéletes volt - nevettem el magam, miközben földbe tiportam a maradék büszkeségemet is. A világon ő lenne az utolsó férfi, kinek magyarázkodnom kellene, de én mégis ezt teszem. Hülye vagyok, hogy elhittem neki azt, hogy fontos vagyok a számára. - Rendben - suttogtam. - Hátra megyek - a fejemet ráztam és kimentem a kertbe, majd meg sem álltam a japán kertig. Azonnal megbántam, hogy végül eljöttem ide, hiszen ide sok emlék köt engem. Olyan emlékek kötöttek a helyhez, amiket Aaronnal éltem át. Mivel nem akartam szem előtt lenni, teljesen hátra sétáltam és megálltam, a piros híd közepén. A híd alatt keskeny folyó csobogott. A természet hangja nyugodt és valóban harmonikus volt. Élveztem, hogy a fejem felett található rózsaszín sakura fa ágai közt besüt a nap sugarai, hogy néha elrepült előttem egy - egy pillangó, hogy a közelben madarak énekeltek. A japánkert a szívem részévé vált. Egy olyan világot tárt fel előttem, ami maga volt a harmónia. A patakot néztem, miközben magam mellett mozgást észleltem. Összeráncolt szemöldökkel fordítottam felé a fejem, és megpillantottam Aaront, aki zsebre tett kezekkel egyenesen felém sétált. Próbáltam nyugodtan viselkedni, de tény, hogy a közelsége milyen hatással lett rám az eltelt napokban. Néztem, hogy megáll velem szemben és az arcomat fürkészi. Nem mondott semmit, nem beszélt, csak engem figyelt. Én próbáltam mosolyra húzni az ajkam, de úgy éreztem, hogy elérkeztünk egy sorsfordító pillanathoz.

- Ne haragudj rám - kezdte halkan. - Talán megijedtem, mikor valaki végre azt mondta nekem, hogy fontos vagyok a számára - nézett mélyen a szemembe. A természetes fényben a szeme színe csak ragyogóbb volt, az ajka mellett található mosoly gödrök pedig vonzóak. - Te is fontos vagy a számomra - lépett egy kicsit közelebb, ezért egyenesen előttem állt meg ott a híd közepén.

- Jólvan - fürkésztem a mellkasát, de ekkor a fejem felett a túloldalra pillantott.

- Ne nézz így rám, Ariana - tárta szét a kezét. - Nem teheted! Nem y ő az a férfi, aki belopta magát a szívembe. Mikor éreztem, hogy ajka lassan eltávolodik tőlem, kinyitottam a szemem és egyenesen a szemébe pillantottam. Nem tudtam, hogy mi történik köztünk, hogy mi is van köztünk, de azt tudtam, hogy a szívembe zártam.

Egyszerre voltam a fogja a rossz emléknek amit neki köszönhetek, és egyszerre voltam belé szerelmes...ébresztheted fel a szívemet - rázta meg a fejét határozottan. Ekkor oldalra pillantottam.

- M...mármint?

- A pillantásod gyengévé tesz engem - mutatott a szívére. - Tudod, hogy milyen vagyok a közeledben - ekkor lassan felém nyúlt, majd óvatosan megtámasztotta az arcomat. - Gyengéd és udvarias vagyok - suttogta. - Kiélvezem a veled töltött pillanatot és csak arra figyelek, amerre a szívem is húz! Rád - hajolt közelebb, miközben könnyes szemmel vártam, hogy hozzám érjen. - Mert veled más vagyok, és ez fura - fújta ki magát, miközben oldalra biccentette a fejét és mélyen a szemembe nézett.

- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy én fogom kérni, hogy érj hozzám? - néztem felváltva az összehúzott szemébe. Mintha a poklot és a mennyországot láttam volna: sátánt és angyalt. Ő csak bólintott. - Azt szeretném, hogy csókolj meg - hevesen dobogó szívvel néztem, hogy másik kezét is az arcomra helyezi, miközben próbáltam kirekeszteni az emlékeimet. Aaron a fejét rázta, mintha ő maga sem hinne a pillanatnak, de egy mozdulattal hajolt le hozzám és óvatosan ajkamra tapasztotta az ajkát. Másodpercek teltek el, de nem hajolt el tőlem, hanem szájával lassan és kifinomultan simította meg az ajkamat. Az érintése olyan mint mint azt elképzeltem: finom, puha, lassú és szenvedélyes. A kezemmel a csuklóját fogtam meg és bátran viszonoztam a csókját.

Tökéletes pillanat...

Majdnem tökéletes emberrel...

Tudtam, hogy ezután minden változni fog, ezért kihasználtam a pillanatot, ami csak a miénk volt. Fogadtam a csókjait, lassan ízelgettem az ajkát és engedtem, hogy az ajkunk tökéletes szenvedélyes táncot járjanak. Mintha ismerték volna már egymást. Akkor éreztem az igazi szenvedélyt, mikor nyelvét lassan csúsztatta át az ajkaim közt. Erre nem számítottam, de beleremegett a testem, mikor a nyelvemhez ért. Nem hagytuk abba, inkább többet akartunk. Kezével óvatosan túrt a hajamba, megfontolt volt.

Összhang...

Szenvedélyes játék...

Koncentráció...

Elrabolta a szívem a csókjával és a kifinomult udvariasságával. Tudtam, hogy ő az a férfi, aki belopta magát a szívembe. Mikor éreztem, hogy ajka lassan eltávolodik tőlem, kinyitottam a szemem és egyenesen a szemébe pillantottam. Nem tudtam, hogy mi történik köztünk, hogy mi is van köztünk, de azt tudtam, hogy a szívembe zártam.

Egyszerre voltam a fogja a rossz emléknek amit neki köszönhetek, és egyszerre voltam belé szerelmes...