|Emléked Fogságában|

Huszonegyedik

Hozzám tartozol...

Mellettem a helyed...

Hozzám húzott a szíved...

Nem tudok kiigazodni Aaron viselkedésén. Ma délelőtt engedte, hogy egy nő csókolgassa, de most mintha én lennék számára a legfontosabb. Azt hittem, hogy Aaronban csak az undorító kutyát fogom látni, aki bántott engem, de rájöttem arra, hogy ő sokkal több. Mindig sokkal több volt. Hiába voltam a fogságában, hiába voltam annak az emléknek a fogja, ami miatta született meg, úgy éreztem, hogy a mai viselkedése nemcsak ellent mond a róla felépített véleményemnek, de mintha ez lenne az őszinte személyisége.

Halkan felsóhajtottam, majd széttártam a kezem.

- Azt hiszed, hogy ez egy romantikus pillanat? - tártam szét a kezem könnyes szemmel. Aaron felvont szemöldökkel biccentette oldalra a fejét és apró mosolyra húzta az ajkát. Ő nézett engem, én is fürkésztem őt. Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, az igazság az, hogy teljesen levett a lábamról. Minden eltelt másodperc után bátrabbnak éreztem magam. Szememmel a szemébe néztem, ő viszonozta. Kicsit közelebb léptem, ő türelmesen várt rám. Mintha szavak nélkül kommunikáltunk volna, közben a lelkünk egy táncot járt. Érezd azt amit én, legyél közel hozzám. Lesütöttem a szemem, majd nem bírtam tovább. Egyenesen elé léptem, lábujjhegyre álltam és a tarkóját átkarolva megöleltem. Aaron a lapockámra helyezte kezét, állát pedig sóhajtva a fejemre támasztotta. Elmondhatatlan érzés volt a karjai közt lenni, érezni az illatát és a teste melegét. Tudtam, hogy egy hullámhosszon jártunk, ezt ő a tudtomra is adta. Csak szorosabban ölelt, közben hüvelkyujjával megsimította a bőrömet. Nem tudtam, hogy hány perce voltam a biztonságos karjai közt, de az biztos, hogy biztonságban éreztem magam. Igaza volt...ez tényleg nem fogság. Ez valami más. Úgy simogattam a tarkóját, mint egy védelmező anya. Tudtam, hogy tetszett neki, éreztem, hogy hosszasan kifújja levegőjét.

- Köszönöm - suttogta, mikor lassan eltolt magától. Összeráncolt szemöldökkel ráztam meg a fejem.

- Mit köszönsz? - kérdeztem, miközben a csokor rózsát az egyik padról visszavette és felém nyújtotta. Én csillogó szemekkel vettem el. Ekkor széttárta a kezét.

- Azt hogy esélyt adsz nekem - nézett mélyen a szemembe. Én magam is elgondolkoztam azon, hogy valóban adtam-e neki egy esélyt. Én magam sem tudtam eldönteni, hogy ez mi kettőnk közt, de valami biztos.

Valami ami vonz.

Valami ami taszít.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a kettős érzéssel, ezért úgy gondoltam, hogy inkább a szívemre hallgatok, hiszen az ember szíve mindig az igazat súgja és érzi. Nem válaszoltam neki, csak a válla felett a pad felé pillantottam. A pad előtt egy megterített üvegasztal volt. Az asztal közepén gertyák égtek egy üveg pezsgő és egy letakart tányér mellett. Annyira meglepődtem, hogy az asztal felé sétáltam. Aaron meglepett engem ezzel a gesztussal.

- Most pótoljuk be az elmaradt vacsorát? - suttogtam, miközben leültem a padra, ő pedig a bal oldalamra ült. A távolságot tarva fél testtel felém fordult, miközben a gyertyák fénye megvilágították a férfias arcát. Amikor Aaronra pillantok legelőször mindig az jut róla eszembe, hogy veszélyes és barátságtalan. Nem tudom, hogy a börtönben töltött évei miatt, vagy a személyisége miatt, de mintha két személysige lenne: a romantikus férfi, aki könnyen rabulejt, és a haragtartó, akinek pusztán a tekintete elriaszt maga mellől. Tetszett ez az ellentmondás, kíváncsivá tett és arra buzdított, hogy jobban ismerjem meg őt. 

- Igen - lassan bólintott, majd felállt és egy elegáns mozdulattal felemelte a fém tálaló fedőt, ami alatt rizs, rántottsajt és friss sült csirke volt. A kerek tál mellett pici üvegtálban volt uborka, savanyúság, az mellett pedig egy fehér kapros szósz. Elmosolyodtam és néztem, hogy Aaron kiszolgál engem. Mozdulatai közben az orromba szökött az illata. Nem a csirke frissen sült illatára koncentráltam hanem ennek a férfinak a vonzó szagára, ami páratlan volt. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mi tetszett benne, de azonnal magával ragadott és felkeltette minden érzékemet.

- Köszönöm - miután elvettem a kezéből a felém nyújtott tálat, kerestem egy villát, a tányért az ölembe helyeztem és tökéletesen egyszerre fordultunk egymással szembe. Szégyenlősen elmosolyodtam, majd megkostóltam a rizst. - Már nem is tudom, hogy mikor volt utoljára, hogy a szabad ég alatt vacsoráztam - suttogtam, miközben tovább ettem. Aaron a kezében tartotta a tálat, ő a csirkével kezdett és hunyorogva figyelt engem. - Jó érzés itt lenni! Mikor kislány voltam akkor a nővéremmel és anyukámékkal minden hétvégén kint sütögettünk a szabad ég alatt - pillantottam a gyönyörű szemébe. - Csak azért vártam a hétvégéket, hogy a sötétben a tűz köré ülve élvezhessük a melegét és a friss szalonna illatát - ismételten ott voltam a nővérem mellett, miközben izgatottan néztük, hogy apa süti a szalonnát. Élveztük és sokat játszottunk a sötétben. 

- És a szüleid?

- Anyukámék egy várossal odébb laknak! Ritkán találkozunk! Az ő életüket lefoglalja a munka, ahogy én is sokat dolgoztam! - sütöttem le a szemem, majd felvontam a szemöldököm. - A környezetem nem fogja észre venni, hogy több hete nem adok magamról életjelet? - gondoltam a munkatársaimra, barátaimra és a nővéremre, aki biztos, hogy betegre aggódja magát.

- Az embereim gondoskodnak erről!

- Szóval neked semmit nem kell csinálnod, csak itthon vagy és néha elmész, ha hív a kötelesség? - mintha a kérdésem nem tetszett volna neki, ugyanis felvont szemöldökkel megköszörülte a torkát és témát váltott.

- Milyen voltál kislányként? - a kérdése miatt földbe gyökerezett a lábam, annyira meglepődtem, hogy elpirultam. Az ilyen jellegű kérdéseket, nem csak az szokta feltenni, aki valóban érdeklődik a másik iránt? Aaron figyelmessége elvarázsolt. A kérdése zavarba ejtett, hiszen ilyet még senki nem kérdezett tőlem. 

- Nagyon cserfes - nevettem el magam. - Mindig csak a bajt kerestem! - nevetve bólintottam, közben megkóstoltam a mártást is, ami nagyon finom volt. - Mindig sebes térdel léptem be a házba! Soha nem bírtam megülni a seggemen - Aaron közben mosolyogva és csillogó szemekkel fürkészett engem. Úgy gondoltam, hogy viszonzom a kérdést. - És te? - suttogtam összehúzott szemöldökkel. Ő csak nevetve mergázta a fejét.

- Hát én nagyon rossz voltam! - horgasztotta le a fejét, én pedig végig néztem rajta. Tetszik nekem ez a férfi! Nagyon tetszik! A viselkedése amikor romantikus, a mosolya és a figyelmessége ellent mond annak, amit róla megtudtam, ez pedig arra utal, hogy lehet: rosszul ismertem meg. - Én is mindig a bajt kerestem, de valamiért soha nem kaptak nyakon - helyezte tarkójára a kezét. - Mindig felmásztam a legmagasabb fára és addig ott voltam, amíg valaki észre nem vette, hogy hiányzok - miközben a történetét mesélte sokszor elnevettem magam és valóban érdekelt amit mesélt. Mosolyt csalt az arcomra és megdobogtatta a szívem. Furcsa, de ezen az estén sok dolgot megtudtunk egymásról, olyan dolgokat is, amiket nem feltételeztünk volna a másikról. Aaron figyelmes volt velem, az este és a békák brekegése valóban hangulatos volt és egy percet sem bántam meg amit vele töltöttem.

Késő este a szobám előtt ácsorogtunk, miközben a hátamat az ajtónak támaszottam és kezemmel a kilincset fogtam. Még nem akartam aludni menni, de tényleg nagyon elhúzódott a vacsora. - Azt hiszem, hogy akkor megyek aludni - pislogtam ártatlanul.

- Akkor szép álmokat - fürkészte az arcomat, de nem mozdultunk. - Remélem, hogy jól érezted magad - nézett mélyen a szemembe.

- Igen! És köszönöm! A vacsora is nagyon finom volt - suttogtam, miközben hátra lépett egy lépést és aprót bólintva a szobámba engedett.

- Akkor... - helyezte tarkójára a kezét.

- Akkor...aludj jól! - utoljára a szemébe pillantottam, majd lenyomtam a kilincset és elpirulva léptem be a szobámba.