|Emléked Fogságában|

Tizenhetedik

- Marha jó! - túrtam a hajamba. - Ezt nem hiszem el!! Mennyire vagyunk szarban?

- Hát...azt hiszem, hogy nagyon! Bárkinek is dolgozik...az figyel téged!

Belöktem magam előtt a raktár hatalmas festett ajtaját. A kokainok mellett nem álltak a munkások, helyette egy sorban, hátra tett kezekkel figyeltek engem, ahogy napszemüvegben és csípőre helyezett kezekkel sétáltam feléjük. Nem akartam teljesen olyan lenni mint a nagyapám, de úgy gondolom, hogy ma szükséges elővennem a személyiségem, ami igazi Díjazt csinált belőlem. Feszült volt a levegő, csend telepedett a raktárra, csak a tompa hangokat lehetett hallani, a testőrök fülhallgatójából. Mivel emlékeztem Piero arcára, a sor elé léptem, tekintetemmel megkerestem, majd elé léptem és tarkójánál fogva egyenesen a terepjáró felé vezettem. Miután belöktem a kocsiba, öltönyömet kigombolva mellé ültem, és homlokomra helyezett kezemmel jeleztem, hogy nem vagyok vicces kedvemben, ezérzt jobban teszi, ha beszél. Láttam rajta, hogy fél, hiszen személyesen még senki nem beszélt velem, sőt még köszönni sem köszöntem nekik, de most vele beszélnem kell.

- M...megtisztelő Mr. Díjaz nagy...

- Hagyjuk a rizsát! - ekkor az anyós ülésen terpeszkedő Dario felé pillantottam, aki felénk mutatta a lapot amin Edoardo adatai voltak.

- Ismered a madárkát szépségem? - motyogta ajkai közé szorított dohány mögött. A fiatal férfi a képet nézve szaporán bólogatni kezdett.

- I...igen! Ő Edoardo! Ismerem!

- Mondj el mindent róla! Mindent tudni akarok erről a rohadékról! Megértetted? - izzadt homlokkal bólintott, ezért sóhajtva vártam, hogy elkezdje a mesélést. 

- Edoardo viselkedése három nappal ezelőtt tűnt fel nekem. Sokszor furcsán viselkedett és mindig telefont láttam a kezében - nézett a szemembe. - Az elején nem fordítottam felé nagyobb figyelmet, hiszen dolgoztam! - fejével a raktár felé bökött. - De tegnap előtt azt vettem észre, hogy a falnál állva valakivel telefonon beszél. Inkább suttogott! - csattant fel. - Szünetről jöttem vissza és pont mellette sétáltam el! Akkor hallottam meg valamit ami nekem nagyon nem tetszett!

- Mit hallottál meg?! - húztam össze a szemem.

- Azt, hogy "Rendben, nálam van az áru, holnap délután leszállítom, utána felszívódok" - suttogta. - Este pedig már nem jött be dolgozni, de ezt ön is tudja! Kokaint lopott, méghozzá nem kevés mennyiségűt! - az autó oldalára ütöttem, majd tenyerembe temettem az arcomat és kiküldtem a fiút, aki udvariasan bólintott, majd elhagyta a terepjárót. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Fort bennem a düh és mérges voltam. Legszívesebben szitává lőném ezt a taknyos Edoardot, hogy megmutassam neki: velem nem szórakozhat.

- Mit gondolsz?

- Minden bizonnyal Edoardo egy olyannal tartotta a kapcsolatot, aki szintén rajong a kokainért! Azt mondom neked, hogy szétnézhetek a város droghálózatát érintő dillerek közt, de kismillióan szóba jöhetnek! Jó lenne, ha letudnánk szűkíteni a csoportokat, mert így soha nem találjuk meg az embert, akinek ez a kutya dolgozik!

- Kutya! Retkes kutya! - kiszálltam a fekete terepjáróból, a móló szélére sétáltam, és miközben a tenger sós illata az orromba szökött, addig a halászhajókat nézve felsóhajtottam. Békésen utaztak a tenger felszínén jobbra és balra sodorta őket a tenger ereje. A sirályos egymás után szállta a kövekre és kukacok, kagylók után kutattak. Az élet körforgása...jó és rossz, szerencsés és szerencsétlen, győztes és vesztes... - Gondolkozz Aaron! - fontam össze a két kezem a tarkómon.

- Voltak nagyapámnak ellenségei?! - ekkor Dario felvont szemöldökkel felém pillantott.

- Neked igen? - a kérdése meglepett, és pár ember szóba is kerülhet, bár nagyon remélem, hogy nem köztük lesz az ember akinek ez a rohadék Edoardo dolgozik.  - Akadtak! Gondolod, hogy az ismerettségi körömből valaki? - suttogtam.

- Amennyiben dillerkedéssel foglalkoznak és valami okból kifolyólag utálnak téged, akkor igen...szóba jöhet! Ezzel pedig le is szűkítettük a dolgot - igaza volt Darionak. Felesleges és időpocsékolás lenne olyan emberek közt kutatni akik engem nem ismernek személyesen. Talán olyan emmber lesz az, aki régebb óta ismer engem, és talán utál az örökség miatt, amit a nagyapám rám hagyott. 

- Egy olyan ember lehet, aki irigy rám a vagyonom miatt? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Dario a vállát rántotta, erre inkább nem mondott semmit.

- A lényeg, hogy érjünk minnél hamarabb a dolgok végére! Azt mondom, hogy nem lesz kellemes nyomozás, de igyekszünk nem bevonni a rendőröket a dologba! - fújta ki a tömény dohányt, majd meglökte a vállamat. - És, mi van az angyalkával? - mivel a szemöldökét pervezen fel és le húzta, rájöttem arra, hogy Arianara gondol.

- Én hát...mondtam neki, hogy vacsorázzunk a japán kertben!

- Ez igen barátom! - pacskolta meg a vállam óvatosan. - Szerintem erre egy nő sem mondana nemet! Az a japán kert tényleg egy gyönyörű kibaszottul drága hely...

- A nagyapámé - suttogtam szomorúan. - Ha Ariana végre add nekem egy esélyt, akkor azt szeretném, hogy a japán kertben legyen az első vacsoránk!

- Miért érzem úgy, hogy fontos neked ez a lány? - mosolygott óvatosan.

- Mit mosolyogsz? Mit mosolyogsz?! - ráztam a fejem összeráncolt szemöldökkel.

- Mr. Díjaz! - ekkor egy testőr sétált felénk, a kezében egy fekete telefont tartott.

- Igen?! - pillantottam a képernyőn található kicsi térkére.

- Sikerült bemérnünk, hogy honnan jött a hívás Eduardo készülékére! - és ekkor csillogó szemekkel, kicsit ravaszkás tekintettel megráztam a fejem. 

- Azt hiszem, hogy mégsem tudok elmenni arra a vacsorára, Ariana! - sétáltam a raktár felé, miközben a rajta ütésen gondolkoztunk. Bárki is vagy... megtalállak. Elmegyek hozzád és a seggedbe nyomom a kokaint, de úgy, hogy fehér port fogsz köhögni, te Istenverte rohadék.

- Tessék! Erre szükséged lesz! - dobott Dario a kezembe egy pisztolyt. Hátra a derekam alá becsúsztattam a nadrágba és behúztam a raktár ajtaját. Csak Ariana ne haragudjon meg rám, hogy kihagyom a vacsorát!