|Emléked Fogságában|

Tizenhatodik

- Pontosan! De nem emlékszek, hogy megkérdezted volna, hogy beléphetsz ide - megpördültem a tengelyem körül és szembe találtam magam Aaronnal, aki hátra tett kezekkel sétált felém. A szemem még mindig csillogott, annyira tetszett a látvány, a japán kert hangulata, a kisugárzása, hogy úgy éreztem: innen nem akarok elmenni. Aaron felé fordultam, aki bólintott. - Lehet, hogy ide kellett volna hozni a reggelit, igaz?

- Neked egy igazi japán kert van a keredben! Ez...ez hogy lehetséges?! - mutattam a nagy japán házra amit gömb formájú zöld bokrok, japán virágok és szobrok védtek. - Ez a hely harmónikus és...nyugodt meg kiegyensúlyozott!

- Tudod... - sétált mellém. - A japánkertek határtalan békességet, nyugalmat árasztanak. Úgy érezzük, egy másik dimenzióba kerültünk, szinte lelassul az idő az ott töltött percek alatt. Fontos megemlítenem, hogy a japánkertben a növények és egyéb tárgyak elrendezése mind-mind azt szolgálja, hogy egy kis időre el tudjunk szakadni a hétköznapok gondjaitól és egyéb külső hatásoktól, zavartalanul tudjunk pihenni, elmélkedni. Nem utolsósorban pedig szemlélődni, gyönyörködni a harmonikus környezetben - leguggolt és egy pici fehér szoborra mutatott ami mellett egy közepes, és egy még nagyobb szobor volt. - Körbe vezetlek, ha szeretnéd! Itt találhatóak különböző kavicsok, hullámosra gerebléyzett homok, növények, pici épületek, bambusz és a legfontosabb... - ekkor elkerekedett szemekkel közelebb léptem hozzá és az arcát fürkészve elmosolyodtam.

- Piros híd?!

- Piros híd! Csak utánad! - ekkor jobbra pillantottam. A fehér járda egy zöld fa alatt futott végig, a fa olyan volt, mintha alagút lenne. Nem vártam, izgatottan sétáltam előre, közben Aaron mellettem araszolt. A járda szélén pici  kövek, fából készült tárgyak voltak találhatóak.  - Ott puszpángok vannak, bár ezek valóban ritkák, sajnos kevés van belőlük - és miközben pár lépést előre haladtam, megtorpantam mert a lábam a földbe gyökerezett. A járda végén egy piros híd várt ránk ami alatt egy keskeny folyó futott végig. A híd mögött egy apró sziget volt található, most a japán ház mögött voltunk, ez volt a vége, az "utazásom" vége. - Nagyapám büszkesége ez a kert! Mondhatni, hogy ez az egyetlen értékes dolog a bírtokon - pillantott felém. - Most biztos sejtheted, hogy erre tengernyi pénzre volt szükség - hátra tett kezekkel lépett rá a piros hídra, én is így tettem, de tartottam a távolságot. - Biztos vagyok abban, hogy sejted a munkakörömet és azt, hogy miben dolgozok! A nagyapámtól örököltem, ahogy a japán kertet is - miközben széttárta a kezét, én a japán faház hátulját néztem. Még mindig alig hittem el. Ez a hely olyan hatással volt rám, amivel eddig még nem találkoztam. Valóban nyugodt lettem, ezen kívűl érezni lehetett a hely harmóniáját. Ebben a kertben minden színes volt, minden zsúfolt volt. A zöld és rózsaszín fák egymás ágait ölelték, a bokrok egymás mellett ücsörögtek, a szobrok szétszórt helyen voltak, a járda valóban egy utazásra csalógatja azt, aki ide téved.

- Ez nagyon távol van a főbejárattól! Miért van ennyire eldugva?

- Mert rajtam kívűl senki nem teheti be ide a lábát - mélyen a szemembe nézett, én annyira elpirultam, hogy arcom színe egyenlő lett  a híd színével. -  Nagyapám egyik legnagyobb álma az volt, hogy legyen egy saját japán kertje. Hogy legyen benne sakura fa, japán színes ház, rózsaszín fák, patak és szobrok... ezt megis valósította. Nagyon sok évébe telt, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy rengeteg pénze is volt - összehúzott szemmekkel végig néztem rajta. Egy fehér inget viselt egy fekete farmernadrággal. Az inget a nadrágba tűrve hordta, a keskeny derekát egy menő öv ölelte át. A tetoválásai megjelentek a karján és a nyakán is. Még mindig nem hiszem el, hogy Aaron megengedte, hogy én is részese legyek ennek. De arra tényleg nem számítottam amit most mondani fog. - Bármikor eljöhetsz ide - ekkor elkerekedett szemekkel pillantottam felé. - Bármit megnézhetsz! Középen van a japán ház, a járda körbe öleli és ez itt a vége - mutatott a hídra. - Ez a patak elvezett ahhoz a tóhoz, amit...

- Amit a bejáratnál láttam - emlékeztem vissza a mesterséges tóra  ahol amkutyám maradt. - Tényleg megengednéd, hogy itt legyek?! - ekkor megfordultunk és vissza sétáltunk.

- A japán ház másik oldalán van egy pad! Ott olvashatsz, pihenhetsz és nézelődhetsz - fordult felém, de nekem csak káprázott a szemem. - De megkérnélek egy nagyon fontos dologra! - ekkor a szemébe nézve vártam, hogy folytassa. - Kérlek szépen, hogy ne nyúlj semmihez! Legyen minden érintetlen! Csak a padra ülhetsz rá!

- Ó Istenem! Ez egy igazi álom! Tényleg eljöhetek ide?! Bármikor?!

- Bármikor! - álltunk meg a rózsaszín fa ágai alatt. Virágai és vékony ágai az arcunk mellé lógtak, valamelyik ág olyan hosszú volt, hogy a fehér járdát súrolta. - Ha nem talállak a szobában, akkor tudni fogom, hogy hol vagy - bólintott lassan.

- És mi van a házban? - mutattam a fa japán ház felé.

- Egy meseszép ágy - nézett végig rajtam. A karomat keresztbe téve elhúztam az ajkam és nagyon nyelve hátra léptem egy lépést.

- Nagyon köszönöm - suttogtam és széttártam a kezem. - Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy álmomat váltottad valóra! El sem tudom mondani, hogy milyen érzés egy ilyen gyönyörű, növényekkel zsúfolt és szobrokkal... na meg patakkal ellátott kertben tartózkodni! - suttogtam a járdát nézve.

- Hát akkor mindent a szemnek és semmit a kéznek - bólintott és mefordult, de mielőtt távozott volna egy elegáns mozdulattal vissza fordult felém. - Van kedved este velem itt vacsorázni? - annyira meglepődtem, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Ha nappal ilyen varázslatos és harmónikus ez a hely, akkor milyen lehet este? Elég volt elképzelnem a sötét kertet amit csak a gömb alakú lámpák világítanak meg, de már tudtam, hogy erre nem mondhatok nemet.

- Igen - félénken válaszoltam, a hangom halk és visszafogott volt. Aaron csak bólintott.

- Este nyolc megfelel? Én itt leszek!

- Akkor este nyolc órakor találkozunk - Aaron nem tudott válaszolni, mert megjelent Dario, aki nem lépett be a kertbe, inkább a fehér járdán és a két lámpa oszlop közt ácsorogva suttogva felém, illetve Aaron felé mutatott. Én csak tanácstalanul pillantottam rá, mert még mindig a vacsorán gondolkoztam. - Azt hiszem, hogy Dario...

- Igen?! - Aaron megfordult, miközben Dario hallkan megszólalt, bár mindent tisztán hallottam.

- Öhm, főnök! Van egy kis probléma! Ezt látnod kell! - erre Aaron léptei szaporábbak lettek, de mielőtt elment volna, a válla fellett felém pillantott.

- Akkor hát szép napot! - és Dario mellett szapora léptekkel a tó fel sétáltak, miközben Dario egy mappát nyomott a kezébe.