|Emléked Fogságában|

Tizennegyedik

- Feltételezem, hogy a pizza jobban kell – az ágyam szélére helyezte, majd kihívta Nanciet az erkélyre, letette a padlóra a kutyatálat, Nancie pedig boldogan ette meg a tápot. És ekkor olyan dolog történt velem, mint még soha. Kételkedni kezdtem. Kételkedni abban, hogy bűnös. Tényleg ez a férfi bántott engem? Ő emelt rám kezet? Biztos, hogy az ő keze bántott azon az éjszakán? Hevesen dobogó szívvel pillantottam a kezére. A kézfején tetoválások volta. Istenem! A támadóm keze... a pokolba! Nem emlékszek rá! Nem emlékszek semmire, csak arra, hogy amikor magamhoz tértem ő félmeztelen térdelt mellettem. Nem volt rajta póló... ki tette, ha nem ő?

- Nem kell a pizza! Menj ki a szobából! – falat emeltem a testem köré, egy láthatatlan erődítményt és csak bízni tudtam abban, hogy nem bánt engem újra. Aaron összeráncolt szemöldökkel leült a tévé mellett található fehér bőr kanapéra, magához vette az egyik pizzásdobozt, és a combja mellé helyezve felnyitotta.

- Ez igen! Én nem hagynám ki! – pillantott felém fél szemmel. Az ijesztő tekintetébe néztem, miközben a tálcán található pizzásdobozt fürkésztem.

- Nekem miért hoztál tálcát?

- Mert így illik?!

- Oké! Valami nem stimmel veled, Aaron! – és miközben az arcát fürkésztem, addig ő beleharapott az első szelet pizzába, a friss sajt pedig vékony csíkban folyt ki az ajkán, ezért feltette a kezét, jelezve, hogy várjak mert gondjai adódtak a...sajttal.

- Most már kifejtheted! – nyelte le a meleg pizzadarabkát. – A tiéd sonkás és van rajta kukorica is! Remélem, hogy szereted! Én, imádom a pizzát, és annyira nem is vagyok a drága ételek híve, mert egy goffri és egy jól elkészített hamburger mindennél többet ér – és miközben csak mondta és mondta, engem minden pillantásával és gondolatával... mondjuk úgy, hogy felkeltette a figyelmem. Furcsa ez a viselkedés. Teljesen ellent mondd annak, amiben én eddig hittem. Ellent mondd annak, hogy ő egy undorító féreg. Nem féreg... inkább csak egy férfi, akinek lehet, hogy nem ismerem a valódi személyiségét? Bár a férfiak könnyen megtudják játszani az ártatlant. Ez tény.

- Azt akartam mondani, hogy valami nem stimmel veled kapcsolatban! Miért vagy normális?

- Debil legyek? – kérdezett vissza azonnal. Ekkor megint olyan dologgal találkoztam, amivel eddig soha. Aaron kérdésére mosolyt húztam az ajkamat és visszafogottan felnevettem. – És nevet is! – pislogott nagyokat. – Mutass még valamit!

- Jól van! Elég – sziszegtem. – Azt akartam mondani, hogy ne játszd meg magad! Már találkoztam az igazi éneddel és hidd el, hogy utálom és undorodok tőle!

- Mikor találkoztál az igazi énemmel? Akkor amikor tárgyaló teremben azt mondtad nekem, hogy „remélem, hogy a börtönben fogsz megrohadni" akkor? – fejét oldalra biccentette és a második szelet pizzáért nyúlt. Mivel látta rajtam, hogy sikerült kihoznia sodromból, feltette a kezét és lassan bólintott. – Ahogy említettem tőlem nem kell félned! Nem fogok hozzád érni! Soha! Sőt! Bárki egy rossz szóval vagy bármi mással bántani mer téged, akkor első sorban nekem kell szólnod, hogy kiszabjam a büntetését – megint felnevettem. Annyira szánalmas, hogy játssza itt a jó fiút, miközben nekem köszönheti a nyolc év börtönt. Kicsit szánalmas, hogy próbál engem védeni, holott ő is kijelentette, hogy nekem köszönheti a szenvedését.

- Miért? – biccentettem oldalra a fejem. – Miért akarsz megvédeni? Nem nekem köszönheted a szenvedésed? A nyolc év rohadást a börtönben? – és miközben néztem, hogy lassan felém sétál, és lassan lehajol, hogy a szemembe tudjon nézni, addig én kicsivé és még apróbbá kuporodtam össze. Aaron megtámasztotta két tetovált kezét az ágy szélén és szikrázó szemekkel fürkészte arcomat.

- Hogy miért akarlak megvédeni? – lélegzet visszafojtva vártam a választ, ezért bátortalanul kihúztam magam. És ekkor még nem tudtam, hogy Aaron válasza milyen érzéseket fog kiváltani belőlem. – Azért, mert nem akarom, hogy rettegésben legyen részed. Nem akarom, hogy félj, hogy azt hidd, hogy bántani akarnak. Hiába köszönhetem neked azt a nyolc évet – és a tekintetem kitágult, miközben mélyen az üveges szemébe pillantottam. – Nyolc év elég volt ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy jobb, ha te nagy ívbe elkerülöd azt a mérhetetlen nagy fájdalmat és rettegést, ami ott éri az embert. És tudod miért? Tudod miért tartalak a kezeim közt és miért óvom minden porcikádat? Nemcsak azért, hogy megtapasztald azt, hogy milyen érzés bezárva lenni... - bólintott lassan. – Azért is, hogy végre megtapasztald azt, hogy milyen érzés amikor biztonságban érzi magát az ember. Ez itt – mutatott a szobára és a lakásra. – A biztonságod ajtaja! Az ott – mutatott a kinti világ felé. – A mocsok, amiben nyolc évvel ezelőtt része voltál – és miközben lassított felvételben láttam, hogy megfordul és az ajtóhoz sétál, előre hajoltam és remegve elkiabáltam magam.

- Te erőszakoltál meg?! – üvöltöttem sírva. – Vagy nem?! – miközben fél testtel felém fordult, addig én a válaszra vártam. Nem tudtam, hogy mit fog válaszolni, ezért alaposan felkészítettem magam a válaszára.

- Bevoltam lőve! Szívtam előtte! Kettőt választhatsz – akkora hévvel csapta be maga után az ajtót, hogy én összerezzentem. A tenyerembe temettem az arcom és könnyes szemmel pillantottam az ajtó felé. Csak egy pillanatra fordult meg a fejemben az, hogy ártatlan. Csak egy pillanatra kezdett el fájni az miatt a szívem, hogy mindent elvettem tőle. Egy pillanatra jobban fájt a szívem az miatt, hogy valakit ártatlanul börtönbe küldtem, mint az miatt, hogy megerőszakoltak. De ez a fájdalom eltűnt, miután azt mondta, hogy nem volt magánál. Ez egyenlő volt azzal, hogy neki köszönhetem a szenvedésem.

- Legyél átkozott! Undorító féreg! Aljas dög!