All in

1. fejezet

MELANIE

Éppen a suli bejárata felé igyekeztem, amikor hatalmas hangzavarra lettem figyelmes a fülesemen keresztül, amiben ordított valami random zene. Mi a franc? Mi lehet hangosabb annál, ami közvetlen a fülemben szól?
Ekkor felpillantottam a hatalmas épületre, ami fenyegetve tornyosult felém és egyből belémvágta a már jól ismert "úgy is megbuksz matekból" érzést. Azonban nem tudtam erre koncentrálni, ugyanis a törött ablaküveg jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint egy újabb várható matek egyes. Jézusom, mi a franc?
Na jó, túl sokszor használom ezt a kifejezést, amikor nem értem mi történik éppen. De mentségemre szólva; nem hiszem, hogy ezt bárki máshogy reagálta volna le így a nyáriszünet utáni első napon.

- Mit bámulsz annyira Mel? -kérdezte mellém érve Sofi, aki ezek szerint még nem látta az ablakon kilógó srácot. Mivel nem válaszoltam, így követte a tekintetem irányát és mikor meglátta azt, amit én kb. 3 perce szótlanul néztem, hirtelen a szája elé kapta a kezét.

- Te jó ég! Ez a bátyám, baszki! -sopánkodott teljesen kétségbe esve, mire döbbenten pillantottam rá, majd vissza a nekem háttal lógó srácra és a felismerés szinte azonnal arcon csapott. Tényleg Sofi bátyja volt, Matthew, aki eddig nem ide járt, de most szeptembertől átiratkozott hozzánk. Asszem volt valami balhéja, ami miatt a másik suliból kirúgták. Aha. Megértem.

- Baszki, Sofi, gyere gyorsan! -mondtam sürgetve a legjobb barátnőmet, aki még mindig sokkos állapotban motyogott valami olyamit, hogy ő megmondta, hogy ne csináljon semmi őrültséget, majd ő is megindult mellettem kapkodva a lábát. Hát igen, szeptember van és mi, mint két idióta rohanunk segíteni Sofi bátyjának, aki biztos megunta már a lógást.

Beléptünk a suli főbejáratán, majd sietősen a lépcső felé igyekeztünk, hogy felmenjünk az emeletre, ahol Matthew... nos ki tudja mit csinált.
Érkezésünkre felnézett, de fogalmam sem volt, hogyan tudja magát ennyi ideig tartani, és egyáltalán miért nem húzza fel magát? Ezek a kérdések cikáztak végig a fejemben, majd kínosan néztem körül, ahol kb mindenki, aki arra járt ma reggel, az ott is maradt és nézte, hogy mi történik.

-Baszki, Matt! Mi az anyánkat csinálsz? -sipítozott Sofi, aki kezdte elveszíteni a türelmét. Sofia egy végtelenül aranyos lány, nem sűrűn látom kiakadni. Ő mindig betartja a szabályokat és mindig meg tudja ítélni, hogy mi a helyes út számára és azon halad tovább. Tökéletes ellentétem, mégis a legjobb barátnőm.
De most valahogy kicsúszott alóla a talaj és ezt nem tudta hova tenni.

- Nyugi már Sofi! Éppen megnyerek egy fogadást. -mondta teljes magabiztossággal Matthew, de minket ez cseppet sem nyugtatott meg. - Amúgy meg ne szidd anyánkat, ő nem tehet róla, hogy hülye vagyok. -tette hozzá, mire páran felnevettek körülöttünk, de számomra annyira abszurd volt a helyzet, hogy képtelen lettem volna nevetni. Sofiékkal nőttem fel gyakorlatilag, szóval pontosan tudom milyen a bátyja és számomra is olyan, mintha testvéri kapocs kötne össze minket. Bár nem tartozom vérszerint a családjukba, mégis mindenki úgy kezel mikor átmegyek hozzájuk, mintha épp hazaértem volna.

-Hallod Mel, szerintem hagyjuk itt. Nincs kedvem végignézni ahogy leesik és kitöri a nyakát. -mondta a barátnőm majd hosszú szőke haját átdobva a válla felett elindult a másik irányba. Pár másodpercig még álltam ott, mire a fejemet rázva, apró mosollyal az arcomon elindultam utána. Testvéri szeretet...

Éppen leültünk az osztályban a szokásos helyünkre, mire kivágódott a terem ajtaja és ezennel megérkezett a kis hármasunk utolsó oszlopos tagja, Ashlyn. Vöröses, zilált haját próbálta lesimítani, vagy éppen kilökni egy-egy tincset az arcából miközben odaért hozzánk. Sofival kérdőn néztünk rá, úgy tűnt, kicsit megviselte valami.